KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/január
POSTA
• Schéry András: A tangó társastánc

• Lukácsy Sándor: Történelmi handabanda Hanyatt-homlok
• Koltai Tamás: Tschikosch film Hosszú vágta
• Koltai Ágnes: Pesti Taigetosz
• Márton László: A Gumimegváltó E. T. (A Földönkívüli)
• Matos Lajos: A valószínűtlen lehetséges A tudományos-fantasztikus filmről
• Ágh Attila: Indiai történelem – kezdőknek Gandhi
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: A maiak és Pasolini Mannheim

• Fáber András: Költő kamerával Jean Cocteau és a film
• N. N.: Jean Cocteau filmjei
• Deák Tamás: Álomfejtés Antonioni és Cocteau
• Karcsai Kulcsár István: Színes tintákról álmodott Emlékezés Ranódy Lászlóra
LÁTTUK MÉG
• Zsilka László: A zöld kabát
• Harmat György: Donald kacsa és a többiek
• Kapecz Zsuzsa: Gallipoli
• Varga András: Hé, élet!
• Peredi Ágnes: D. B. Cooper üldözése
• Csantavéri Júlia: Két fiú gitárral
• Ardai Zoltán: Bockerer
• Jakubovits Anna: A barátod akarok lenni
• Lalík Sándor: A matróz, a kozák és a hamiskártyás
• Greskovits Béla: Vabank
• Gáti Péter: Kína-szindróma
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Magyar Általános Szórakoztató
• Szilágyi János: Mondják a másokét Beszélgetések tévébemondókkal
KRÓNIKA
• N. N.: Szijj Miklós (1936–1983)
• N. N.: Fifilina József (1926–1983)
KÖNYV
• Lajta Gábor: A jövő népművészete

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Háttér

Franco Citti jelenései

Oidipusz találkozik a Keresztapával

Turcsányi Sándor

 

Francis Ford Coppola mondta az első Keresztapa után: a következőt csak akkor csinálom meg, ha Abbot és Costello találkozik a Keresztapával lehet a címe. Maga sem tudta, milyen igaza lesz. Mi, immár túl a harmadik Keresztapán, remegő térddel várjuk, hogy Jockey Ewing és Vágási Feri mellett, mondjuk szerda esténként feltűnjék pár maffiózó is a képernyőn. Addig is: a Calypso Rádióban is csak könnyű kérdés lehetne, kik azok a színészek, akik a Corleone-saga jelentősebb szerepeit játsszák. Marlon Brando, Robert de Niro, Diane Keaton, Al Pacino. És egy zokniért talán már bizonyos mellékszereplőkre is érdemes lenne emlékezni. Gyöngyök ők a mélyben. Mindjárt a legmostohább szerep a második alabárdosé, Franco Cittié. A Keresztapa első részében a szicíliai epizódban tűnik fel. A percek híján háromórás filmben mindössze három és fél percig látszik. Soha nincs egyedül a vásznon, mégis, hiába a bujkáló, a keresztapaság fáradságos feladatára készülő Michel Corleone, hiába a szicíliai narancsliget, hiába ármány, hiába szerelem, ez a három és fél perc Cittiről szól. Az önmagát túl komolyan vevő, karótnyelt film három és fél igaz perce, amikor beszűrődik a humor, amikor föltűnik az idézőjel, amikor észrevehetjük a figyelmeztetést: ez csak egy mozi. Coppola kínosan hiteles, mint egy amerikai. A főszereplők zöme olasz–amerikai, az olaszországi jelenetekben sok az igazi olasz. A legmellékebb mellékszerepre Pasolini egyik kedvenc színészét kérte fel. Egy római a colonusok között. Citti testőre mindent pontosan tud, a helyét és az idejét is. Helye az első és dramaturgiailag jóval hangsúlyozottabb testőrtársa mögött van; szerepe nem egyéb, mint ismételni a szavait túlzó, még a hangsúlyra is ügyelő hűséggel. Idejét már mi is tudjuk. Oidiposz király válltáskáját a földön maga után húzva érkezik a corleonei csapszékbe. Vajon mondta-e azt: Francis, nekem volna itt egy kis játékom.

Pier Paolo Pasolini 1950-ben költözött Rómába. Költő és regényíró volt. 1951-ben valami kültelki csehóban megismerkedett későbbi alkotótársával (felfuvalkodott filmlexikonok szerint vagány argóban jártas tanácsadójával), a lelencből akkor szabadult Sergio Citti-vel. Mélyreható barátság született. Sergio bemutatta barátjának – akit először szociális gondozónak nézett – 13 éves öccsét, a hallgatag, mélabús Francot. A regényíró és a külvárosi csibészek barátsággal töltötték az ötvenes éveket. Az ötvenes éveket, az olasz film nagy idejét, a neorealizmus, Rossellini és De Sica idejét, amikor De Santis filmjeiben Raf Vallone koromfekete hajjal és égő tekintettel férfiasán éli halmozottan hátrányos helyzetét (Keserű rizs, Nincs béke az olajfák alatt).

Pasolini 1961-ben készítette el első filmjét, A csórót. Nem ment könnyen. A film fő támogatója ugyanis Federico Fellini lett volna, aki már jól ismerte Pasolinit és barátait, hiszen 1957-ben a Cabina éjszakáiban forgatókönyvíróként közreműködött Pasolini és Sergio Citti is, utóbbi nyilván mint római argóspecialista. De mikor Fellini megtudta, hogy A csóró címszerepét az ifjabb Citti játszana, megvonta támogatását. Bárgyú, kommunikációképtelen, mondta róla. A mester ezúttal tévedett. A film mégiscsak elkészült, és Cittit is, Pasolinit is sztárrá emelte. Nem sokkal később elkészült a második film, a letűnt neorealizmust és az épp csak kialakult olasz újhullámot összefogni igyekvő, betetőző igényű mű, a Mamma Roma, Anna Magnanival, és természetesen Cittivel. Raf Vallone akkoriban költözött Amerikába, hogy kosztümös szuperprodukciók latin típusú sztárjaként ragyogjon Hollywood egén. Pasolini és Citti viszont maradtak, s lett Oidipusz király, Máté evangéliuma, Élet-trilógia... Mind-mind világsiker. Pasolini és Citti neve teljesen összefonódott, bár e helyt méltatlanság lenne nem megemlékezni Ninetto Davoliról. Citti szinte nem is dolgozott másokkal, a Keresztapán kívül talán egyedül Elio Petri Todo modoja említésre méltó.

Coppola 1974-ben újabb Keresztapát forgat, immár Citti nélkül. Michel Corleone ugyan ebben a filmben is testőrrel az oldalán jelenik meg, csakhogy nem Szicíliában, hanem Kubában, s ebben a szerepben most Amerigo Tot látható. Aki nekünk különösen érdekes, hiszen magyar. Magyar szobrász, itthon is jelentős művei láthatók (például A Nap apoteózisa, Csurgói Madonna), de ez egy másik történet.

Pasolini 1975-ben meghal. Agyonveri egy vad kamasz. Citti kitűnik a képből, Davoli mint olasz hihetetlen kalandokat él át Leningrádban, majd Jancsónál láthatjuk. Azaz nekünk, magyaroknak dehogyis tűnik ki, hiszen a Dekameront (az Élet-trilógia első darabját) csak ekkoriban kezdik játszani Budapesten, a Filmmúzeum este 10 órai zugelőadásain az értő közönségnek, mint „dugós filmet”.

Tizenhat év telik el, s 1991 tavaszán mi a moziban, öreg s komoly szicíliaiak pedig egy napsütötte, virágos kertben üldögélnek. Sorra láthatjuk arcukat, s az egyikben felismerjük: a Citti, a Citti, a Citti. Micsoda entrée! Tán még meg is szólal. Örömünk azonban nem lehet teljes. A film századik percében ellenzős sapkában ugyan újra kezdi három és fél percét Oidipusz király, de éppolyan karótnyelt, mint az immár több évtizedes gengsztertörténet. Együtt öregedtek, s bár tudhatjuk, hogy az ő öregedése csak a maszkmester álma, de játéka feledtetve az első rész könnyedségét, humorát, teljesen asszimilálódott. Hiába, egy álomra soha nincs ráadás. Citti nem tud segíteni a filmen, viszont a film legalább újra idézi őt. Két percre Vallone is megjelenik, bár ezalatt egészen a pápaságig viszi, bele is hal, megmérgezik. Megölik Vallonét, a kis darab olasz neorealizmust. Citti még egy sebtiben lekapott szemüveggel gigán döf valakit, aztán csak fegyverropogás. Dőljön a vér! A mozié.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/09 63-64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4208