KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/december
• Létay Vera: Neobarokk Mennyei seregek
• Szilágyi Ákos: Morbiditás és burleszk Kutya éji dala
• Bársony Éva: „Tiszta és balek hittel...” Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Varga F. János: Királygyilkosság Marseille-ben Beszélgetés Bokor Péter új filmjéről
• Deák Tamás: Kései barátság Huszárik Zoltán megidézése
• Takács Ferenc: Egy válság anatómiája? Az új angol filmről
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Csantavéri Júlia: Költészet és retorika Santiago Alvarez filmjeiről
• Simor András: A dokumentarista legyen újságíró Budapesti beszélgetés Santiago Alvarezzel
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Sanghajtól Brazíliáig Figueira da Foz
• N. N.: Madeirai dokumentumok Az első nemzetközi filmrendezőtalálkozó
LÁTTUK MÉG
• Farkas András: A hentessegéd
• Harmat György: Riki-Tiki-Tévi
• Ardai Zoltán: Álomvilág
• Gáti Péter: Flór asszony és két férje
• Deli Bálint Attila: Hózuhatag
• Deli Bálint Attila: Klute
• Gáti Péter: Aranygyapjú
• Bikácsy Gergely: A wilkói kisasszonyok
• Szentistványi Rita: Telitalálat
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A néző a képernyőn
• Nemes Nagy Ágnes: A folyt. köv. varázsa Kórház a város szélén
• Macskássy Kati: A rajzos trükkfilm szabadsága Utóhang Az animáció története című tévésorozathoz
KÖNYV
• Veress József: Klasszikusok öröksége Új szovjet filmkönyvekről

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Csutoros Sándor emlékére...

Szemadám György

 

A magyar mozilátogatók emlékezetében még bizonnyal elevenen él annak a szikár, erősen kopaszodó, szakállas férfinak a játéka, aki Bódy Gábor Amerikai anzixának egyik főszerepét, a Psychében pedig a fiatal Deák Ferencet alakította, s aki Bereményi Géza Tanítványok című filmjében is feltűnt az egyik epizódszerepben. Csutoros Sándornak hívták. Persze a nézők többsége a filmek bemutatásakor nem tudhatta, hogy eredeti hivatása szobrász. Méghozzá nem is akármilyen képességű szobrász! Generációjának – ennek a sok gerinctörő aljassággal szembetorpanó, el-elhallgattatott mai negyvenegynéhány éves generációnak – egyik legkiválóbbja. 1968-ban, pályája elején Csutoros még így vallott magáról: „Számomra bizonytalanság, hogy a valóság (világegyetem) nagyon jól megvan ember és szobor nélkül, csak az embernek van szüksége a valóságra mint eszközre. Az emberré válás szövetében hiszek. Abban, hogy az ember egyedül van. Nincs világküldetése, csak feladata, önmagával és társaival szemben. Egyetlen lehetősége az élet, a béke megtalálásának lehetősége.”

Csutorosnak nem adatott meg ez a külső és belső béke, sőt még csak a tehetségéhez méltó, alkotó emberi élet lehetősége is alig. Nem adatott meg, mert az elmúlt évtizedek kultúrpolitikájának sem volt szüksége az olyan művészekre, mint ő. Mert Csutoros sohasem vállalta azoknak az illedelmes, „okos kompromisszumokra” is képes, különböző díjakkal és szép summát hozó megrendelésekkel kézhez szoktatott művészeknek a sorsát, akiket ő „állami gondozottaknak” nevezett. Egyike lett hát a magyar kultúra azon „szegélylegényeinek”, akik a hetvenes-nyolcvanas években önpusztító daccal merültek meg a „valóságelvonó intézetek” (Temesi Ferenc szakértő kocsmamegnevezése) alkoholgőzében, hogy aztán újra és újra elképesszék pályatársakat fanatikus hitükkel, ki-tudja-honnan-szerzett erejükkel, s alkotásaik megszégyenítő tisztességével. Húsz évvel a fentebb idézett önvallomás után, 1988-ban Csutoros azt mondta a pályájáról: „Annak idején mi sokan elindultunk ebben a kurva magyar sivatagban. Hajtott a vérünk meg a tehetségünk. Tudattalanul, majd tudatosan, eltéríthetetlenül az igazság keresésére indultunk, ki-ki a saját nyelvére fordítva, én a képzőművészetére. Azokról beszélek, akik tehetségük folytán kiváltak és a hatvanas években valamilyen módon találkoztak. Megfogyatkoztunk. Akik közel álltak hozzám: Bódy Gáborra, Latinovits Zoltánra, Huszárik Zoltánra, Zala Márkra, Baranyi Tónira, Szigeti Károlyra, Hajnóczy Péterre és a kevésbé közismertekre gondolok.”

1989. december 28-án, életének 47. évében Csutoros Sándor is elhunyt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 63-64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4315