KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/november
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Lengyel filmhét
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Vicsorgó Arany Oroszlánok Velence
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Az egyensúly keresése Magánélet

• Spiró György: A befejezetlen dráma Nyikita Mihalkov filmjei a televízióban
• Báron György: A „speciális visszaesés” Könnyű testi sértés
• Koltai Tamás: Megérkezett a revizor? Délibábok országa
• Kovács István: Történelmi misztériumjáték Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Fábri Zoltán: Emlékezés Nádasdy László (1929–1983)
• Nemes Nagy Ágnes: Lovag-ábránd Excalibur
• Fogarassy Miklós: Utazások egy katonai szükségállapot mélyére Az út
• Barna Imre: Az utolsó t... Az utolsó tangó Párizsban
• Gyárfás Endre: Bölénynyúzók A vadnyugat népköltészete és a westernfilm
LÁTTUK MÉG
• Székely András: Az idő urai
• Koltai Ágnes: Portrék korhű keretben
• Takács Ferenc: A francia hadnagy szeretője
• Kapecz Zsuzsa: Rita asszony menyasszony
• Deli Bálint Attila: Az álarcos lovas legendája
• Zoltán Katalin: Röpke éjszaka
• Greskovits Béla: Csillaghullás
VIDEÓ
• Mihály Éva: Képmagnózgatásaink... Kerekasztal-beszélgetés a videó kulturális felhasználásáról
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Kis magyar lexikonográfia

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Most és mindörökké

Hirsch Tibor

 

Fred Zinnemann azok közé a hollywoodi nagy öregek közé tartozik, akiknek éppen professzionizmusukat elismerve szokás helyet szorítani a filmművészet történetében. Ez egyenesen John Ford, Michael Curtiz, William Wyler és még néhány más kivételezett társaságát jelenti. A Most és mindörökké a rendező pályájának felívelő szakaszában született; egy évvel a klasszikus western, a Délidő sikere után. Ráadásul ennek az újabb sikernek már nyolc Oscar-díj is nyomatékot adott.

A film maradandó értéke a színészek, mindenekelőtt Montgomery Clift és Deborah Kerr játéka. A mester különösen az utóbbi színészvezetési bravúrjára volt büszke. A hideg, tartózkodó szépségű színésznőből elő tudta hívni a parázsló szenvedélyek asszonyát. Zinnemann, aki röviddel azelőtt Brandót fedezte fel a film számára (The men), most Frank Sinatrának ad drámai szerepben bizonyítási lehetőséget.

Ami a nagyszabású produkcióban megkopott, amit a mai néző túlhaladottnak érez, az a film dramaturgiája.

A két évtizeddel későbbi happy-end-gyűlölő korszakban az amerikai katonákról szóló amerikai filmek igencsak másképp töltötték ki annak a mítosznak a kereteit, melyet talán éppen a Most és mindörökké jelölt ki számukra. A rekvizitumok nem sokat változtak: csúcsfegyverek, dollárözön, a támaszpont, mint valami kis Amerika, és kívül az idegen világ, mely egyetlen óriási bordélyházra emlékeztet. A lelki kelléktár is ugyanaz: „civil” hisztéria és vadnyugati bajtársiasság, ugyanabból az infantilizmusból eredeztethető ostoba kegyetlenség és kisfiús naivitás. Mindezt erőszakkal gyúrja egybe a hadsereg otromba apparátusa.

Az új és még újabb filmek mindezt tüntető naturalizmussal tálalják: a MASH, az Apokalipszis most, a Meztelenek és bolondok, a 22-es csapdája vagy épp a Most és mindörökké újabb-keletű tévéváltozata – jó és rossz opuszok – harsányabbnál harsányabb színekkel hangsúlyozzák az amerikai katona-imázs valamelyik dominánsnak érzett vonását: ha tegnap a finomkodás volt a manipuláció eszköze, ma a gorombaság, a vadság tereli el figyelmünket a rázós kérdésekről. Fred Zinnemann alkotása különösen alkalmas arra, hogy a néző kedvére tanulmányozhassa a nagy amerikai cenzúra-robbanást megelőző tipikus hollywoodi elhallgatásokat.

Robert Lee Prewitt, a volt profi boxoló örömkatonaként vonul be új zászlóaljához, egy hawai-szigeti laktanyába. Parancsnoka bajnokságot akar vele nyerni, ő viszont nem hajlandó többé boxolni. Elöljárói mindent megtesznek, hogy megtörjék, de hiába. A finom csúsztatás először itt érhető tetten. Jelentéktelen aránymódosításról van szó. A regényben Prewittot sokan kínozzák, és néhányan sajnálják, a filmben néhányan kínozzák, és mindenki sajnálja. Később, a katonai börtön kegyetlenségéről is csak szóban értesülünk, nem úgy, mint a negyedszázaddal későbbi tévésorozatban. Az 1953-as film dialógusai kiabáló erőltetettséggel hangsúlyozzák újra és újra, hogy minden hadseregbeli visszaélésegyedi eset. Az áldozatok bármikor segíthetnének magukon, csakis csökönyösségből, büszkeségből nem tesznek feljelentést. Pedig a felsőbb parancsnokság alig várja, hogy megbüntesse a gonoszokat, megjutalmazza az arra érdemeseket. Erre a film látványos példát szolgáltat, röviddel a befejezés előtt – előkészítendő és ellensúlyozandó a katona tragédiáját.

Zinnemann filmjében a szerelmi szál is különösen alakul: James Jones könyvének kuplerája itt leginkább egy leánykollégium klubjára emlékeztet, amelyik rendszeresen szervez jókedvű ismerkedési esteket a városi helyőrség tagjai számára. Ez az általános prüdéria nyilvánvalóan lehetetlenné teszi, hogy Prewitt prostituált-szerelmének kettős lelkülete, az egymástól elválaszthatatlan érzékenység és a kegyetlen gyakorlatiasság igazán megmutatkozzék.

A történet lényegét persze lehetetlen kozmetikázni. Prewitt-tal egy tábori csendőr golyója végez, és Pearl Habourt megtámadják a japánok. Zinnemann filmje jól érzékelteti, milyen hirtelen zsugorodik jelentéktelenné a boxbajnokság ügye, a békeidő megannyi apróságával együtt. Prewitt bajtársai harcolnak: bátrak és kapkodnak is, hiszen meglepték őket. Ismét a leheletnyi csúsztatás: a filmben inkább bátrak, a regényben inkább kapkodnak. Jones könyvében saját gépeiket lövik, Zinneman-nál ilyesmiről szó sem lehet. Az Apokalipszis... Coppolája bezzeg nem hagyta volna ki az össze-vissza lövöldöző légvédelem epizódját!

Gondoljunk erre, és örvendezzünk a tabuk mulandóságán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5186