KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/szeptember
POSTA
• Veress József: Még egyszer a „kicsi, mérges öregúrról”
• Harmat György: Filmek és mozik
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Filmföldrajz Moszkva

• Dobai Péter: Oberst Alfred Redl
• Dobai Péter: Redl ezredes Részletek az irodalmi forgatókönyvből
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Trosin Alekszandr: A „hibbantak” dicsérete Tollvonások rezo Gabriadze arcképéhez

• Mezei András: Nemcsak Svájcban vannak Biglerek A csónak megtelt
• Takács Ferenc: Betegek, bolondok, magatehetetlenek Britannia Gyógyintézet
• Lukácsy Sándor: Szalma és csiriz Elcserélt szerelem
• Csantavéri Júlia: Tóparti történetek Vízipók-Csodapók
• Kézdi-Kovács Zsolt: Tiszta tekintet Közelítés Midzogucsi Kendzsihez
• N. N.: Midzogucsi Kendzsi a Magyar Televízióban bemutatott filmjei
• Kovács András Bálint: A gépfallosz és a kisember Párbaj. Változatok egy többértelmű allegóriára
LÁTTUK MÉG
• Barna Imre: Vidéki színészek
• Kulcsár Mária: Tűtorony
• Lalík Sándor: Eltűntek az élők közül
• Farkas Miklós: Gyilkos bolygó
• Lalík Sándor: Oktalan áldozatok
• Soós Péter: A néma front
• Ardai Zoltán: Tengerszem
• Lalík Sándor: Vigyázz, jön a vizit!
• Lajta Gábor: A festő felesége
• Kulcsár Mária: Álmodozás
• Vanicsek Péter: Feketepiac
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: A szegény tévé
• Bársony Éva: A felkiáltójel emberei Beszélgetés Radványi Dezsővel, a Dokumentumfilm Szerkesztőség vezetőjével
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: A divatfotótól a filmrendezésig

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Dühöngő bika

Barna Imre

Az élet küzdelem. Ezért takarja – állítólag – oly gyakran durva külső a meleg férfiszívet. Kivált a bokszolóét, aki abból él, hogy verekszik. Küzdelme kettős: egyszerre konkrét és elvont értelmű. Jó téma filmnek, irodalomnak; erre Jack London Egy szelet sültje csak egy bizonyság a sok közül. Nem csoda, hogy Martin Scorsese, a New York-i Little Italy „kemény” filmekkel befutott szülöttje is megcsinálta a maga bokszfilmjét.

Jake La Mottának, az 1949-es profi világbajnoknak az emlékirataiból készült a Dühöngő bika. Jake, „Bronx bikája” is olyan fickó, aki – a film egyik olasz bírálója, Alberto Moravia szavaival – „nem azért bokszol, mert fizikailag erős, hanem azért, mert kulturálisan gyenge”. Ez a film nem afféle karriertörténet, mint a Rocky és rokonai. La Mottától nem mint bajnoktól, hanem mint poklokat megjárt, megkeseredett, elformátlanodott embertől búcsúzunk. Scorsese – szinte szadista kíméletlenséggel – mindent elénk tár, ami csak elborzaszthat bennünket a kemény fiúktól. És mégsem következetes, mégsem egyértelmű az ítélete.

Mert az igaz, hogy lelkiismeretesen megmutatja: a „tiszta” erő La Mottát – hiába győz, amíg győz – eleve vesztesként löki oda mindenféle ringbe bent és kint. Jake La Motta arról volt híres, hogy szinte élvezte azt is, ha őt ütik. De aki folyvást csak ütéseket adni meg állni tud, aki folyvást csak büntet és bűnhődik, az elveszett ember. Maga La Motta is rájön erre, de már későn. Karrierjének, paranoiás féltékenységével tönkretett házasságának, egész addigi életének vége; egy sötét börtöncellában eszeveszetten üti, ökleli a falat, míg össze nem esik, s közben azt ordítja: „Miért, miért, miért?” Ezt csinálta egész életében; a falat püfölte, fogvicsorgatva.

Csakhogy Scorsese szentté is avatja ezt a dühöngő Bikát. Nemcsak A rakparton Marlon Brandójának bűnbánó monológját mondatja el a film végén azzal az elhízott, negyedosztályú konferansziéval, akit még mindig La Mottának hívnak, hanem végezetül, János evangéliumának egy passzusát idézve, egyenesen Jézus Krisztushoz hasonlítja őt. Ez már sok. És talán a blaszfémiánál is nagyobb baj, hogy mégiscsak helyben vagyunk: bizony, a „durva külső meleg szívet takar” közhelyénél.

Bőven elég lett volna, ha Scorsese megmarad annál, amit mutat, mégpedig (a szó szoros értelmében) fehéren-feketén, nem is akárhogy mutat. És amiben messzemenőkig egyenrangú társa Robert De Niro; bizonyára lesz, aki egy-két évtized múlva úgy fogja idézni majd az ő mostani figuráját, mint ő a Marlon Brandóét. Tudni (és látni) lehet, milyen hihetetlenül sok munkát fektetett De Niro ebbe a szerepbe; hat hónapig edzett, bokszolt, azután meg csaknem ugyanannyi időt fordított arra, hogy huszonöt (!) kilót magára szedve, smink és trükkök nélkül játszhassa el a hájas, öregedő La Mottát.

Ámbár talán már sok is ennyi a jóból. Néha jobb elképzelni, mintsem látni valamit. A magyar nézőnek pedig, miközben fásultan hallgatja a sterilen szabályos szinkronmondatokat, édesmindegy, hogy igazi-e Jake La Motta hája vagy sem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/03 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6489