KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/július
• Deák Tamás: A csellengő múzsa nyomában
• Zsugán István: Az emberi agyak „karbantartása” Beszélgetés Dárday Istvánnal és Szalai Györgyivel
• Hegyi Lóránd: film/művészet Kiállítás a magyar kísérleti film történetéről
• Szilágyi Ákos: A felszabadulás melankóliája Erde ballada
• Kovács András Bálint: A megrendült bizonyosság Szűzforrás
• Bikácsy Gergely: Cassavetes, a túlélő Férjek
• Fáber András: Fantômas, avagy egy mítosz elemzése
• N. N.: Fantômas-filmográfia
LÁTTUK MÉG
• Molnár Gál Péter: Egy szoknya, egy nadrág
• Ardai Zoltán: Johohoho
• Koltai Ágnes: Éjszaka az éterben
• Ardai Zoltán: Gyerekek a Kék-tó hegyéről
• Zoltán Katalin: Őrizetbevétel
• Hollós László: Zsákutca
• Harmat György: Jöttmentek
• Szentistványi Rita: Nem akarok felnőni
• Barna Imre: Jézus Krisztus Szupersztár
• Simándi Júlia: Bűnös életem
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: A versenyképes ember
• Faragó Vilmos: A dilettantizmus anatómiája Foltýn zeneszerző élete és munkássága
• Kerényi Mária: Muzsika és képernyő Beszélgetés Czigány Györggyel
KÖNYV
• Antal István: Anger és a fehér elefántok
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Invázió

Varró Attila

The Invasion – amerikai, 2007. Rendezte: Oliver Hirschbiegel. Írta: Jack Finney regénye nyomán Dave Kajganich. Kép: Rainer Klausman. Zene: John Ottman. Szereplők: Nicole Kidman (Carol), Daniel Craig (Ben), Jeremy Northam (Tucker), Jeffrey Wright (Galeano). Gyártó: Warner Bros / Village Roadshow. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 97 perc.

 

Az emberi természet eredendő gonoszsága és a szabad akaratot megzabolázó diktatórikus formák közötti morális dilemma filmes megjelenítésére alig találni jobb metaforát az inváziós sci-fik testrabló-történetvariánsánál, mint ezt Jack Finney 1955-ös alapregényének (A testrablók inváziója) hollywoodi népszerűsége is bizonyítja. Ennek fényében a friss társadalmi pánikhangulatban fogant negyedik verzió rendezésére felkért Oliver Hirschbiegel személye több mint ideális választásnak tűnhet: a német (!) direktor eddigi játékfilmes életműve (Kísérlet, A bukás) nem csupán a klausztrofób, paranoid szituációkhoz való vonzalmáról árulkodik, de rendre az erőszak és elnyomás hétköznapi mivoltát, a pokol egzisztencialista olvasatát fogalmazza meg.

A helyszín ezúttal a manapság divatos szimbolikus washingtoni, a főhős gyermekét egyedül nevelő pszichiáternő, a fertőzést lezuhanó űrrepülő hozza, a tempó pedig (hála a beszervezett Wachowski-páros utólag beillesztett akciószekvenciáinak) amolyan rohanós-ezredfordulós, zajos hírműsor-realizmussal és flashback/flashforward kontrasztokra épített gyorsmontázs-technikával. Hirschbiegel kevéssé őrzi a kiemelkedő színvonalú elődök hagyatékát, eltekintve a legéletképesebb mémektől (mint a kocsira támadó kétségbeesett segélykérő sokk-effektje, ezúttal az 1978-as verzióból ismerős Veronica Cartwright személyében): legfontosabb változásként mindjárt lecseréli a testmásoló földön kívüli gubók analóg természetű önreflexióját a digitális jellegű vírusmetaforára, cselekményét pedig szinte végig a „tegyünk-úgy-mintha-közéjük-tartoznánk” motívum helyszín variációira építi, metrótól családi otthonon át a nyílt utcákig. Ráadásul az idei Invázió a korábbi művek burkolt politikai/társadalmi áthallásai helyett harsányan reflektál a Bush-éra atrocitásaira: a veszély rendre hatóságok formájában érkezik, a vírus mai robbanóanyagok mintájára folyékony közegben terjedve pusztít, a régi pod-kulcsmondatok („Nincs több vágyódás, fájdalom”, „Nincs hova futnod, nincs hova bújnod…”) helyébe pedig a „Csak annyit várunk tőled, hogy ne tégy semmit” árulkodó szentenciája kerül – miközben folyamatosan szól a CNN.

Az ezredforduló széteső sci-fi thriller/hajszafilm olvasatában a klasszikus testrablómese érdektelen bulvár-allegóriává laposodott, sőt a rendező(k) jóvoltából elvesztette eredeti hatásmechanizmusát is. A suspense-dramaturgiát a sztár-hősnőre fókuszáló szubjektív cselekményvezetés hatástalanítja, miközben a sztoritól elvárható invenciózus sokk-pillanatok is elmaradnak: az önmás megpillantásának bénító momentuma mindössze egy, a Stepfordi feleségekből elorzott álom-szekvencia erejéig bukkan fel, a washingtoni utcákon kóborló hajléktalanok és kutyák pedig ezúttal csak jelképesen kerülnek egy kalap alá.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/11 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9185