KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/július
• Deák Tamás: A csellengő múzsa nyomában
• Zsugán István: Az emberi agyak „karbantartása” Beszélgetés Dárday Istvánnal és Szalai Györgyivel
• Hegyi Lóránd: film/művészet Kiállítás a magyar kísérleti film történetéről
• Szilágyi Ákos: A felszabadulás melankóliája Erde ballada
• Kovács András Bálint: A megrendült bizonyosság Szűzforrás
• Bikácsy Gergely: Cassavetes, a túlélő Férjek
• Fáber András: Fantômas, avagy egy mítosz elemzése
• N. N.: Fantômas-filmográfia
LÁTTUK MÉG
• Molnár Gál Péter: Egy szoknya, egy nadrág
• Ardai Zoltán: Johohoho
• Koltai Ágnes: Éjszaka az éterben
• Ardai Zoltán: Gyerekek a Kék-tó hegyéről
• Zoltán Katalin: Őrizetbevétel
• Hollós László: Zsákutca
• Harmat György: Jöttmentek
• Szentistványi Rita: Nem akarok felnőni
• Barna Imre: Jézus Krisztus Szupersztár
• Simándi Júlia: Bűnös életem
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: A versenyképes ember
• Faragó Vilmos: A dilettantizmus anatómiája Foltýn zeneszerző élete és munkássága
• Kerényi Mária: Muzsika és képernyő Beszélgetés Czigány Györggyel
KÖNYV
• Antal István: Anger és a fehér elefántok
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Solo

Csordás Lajos

 

Megszokhattuk, hogy Mario Van Peebles filmjeiben minden csontig, velőig fekete: „fekete ember, fekete öröm, fekete gyász”. A színes bőrű színész, producer és rendező ugyanis egy polgárjogi harcos elszántságával dolgozza fel Amerika feketéinek Hollywood és a fehérek által elfelejtett, mégis emlékezetes tetteit, például Jessie Lee bandájának történetét, vagy a Fekete Párducok históriáját.

Most pedig, Norberto Barba Solo című filmjének címszerepében, Van Peebles megteremti a fekete terminátort, a harlemi ízlés szerint tervezett, Michael Jordan-arcú szuperkatonát, a majdnem tökéletes halálosztót. Solo szinte sebezhetetlen, gyomrában belek helyett kábelek tekeregnek, tartóssága pedig olyan, mintha ő volna a Duracell-nyúl. Azért csak „majdnem” tökéletes, mert egy apró programozási hiba folytán felébred benne a lelkiismeret, és alkotói ellen fordul. Az a paradox helyzet áll elő, hogy egykori irányítói, az emberek tulajdonképpen gonoszabbak, szívtelenebbek, mint Solo, a gép.

Volt parancsnokai végül kifejlesztenek egy igényeiknek mindenben megfelelő, igazán tökéletes gyilkológépet, akivel hősünknek a fináléban meg kell küzdenie, s aki természetesen fehér.

Ez már valóban terminátor-utánérzés (a paródia gyanúja is felmerül), a két android küzdelme erősen emlékeztet a Terminátor II. emberbarát T-800-asának és gonosz T-1000-esének párharcára, de más apró motívumok is visszaköszönnek (például a halálosztó-izomzat vagy a gépágyúvá „fejlődött” alkar). A Solót azonban nem százmillióból forgatták, és ez sajnos meglátszik a film barkácsolt díszletein, elnagyolt technikai trükkjein.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1645