KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/június
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Norvég és NDK filmhét Budapesten

• Greskovits Béla: Esélylatolgatás Filmgyártásunk koprudukciós vállalkozásairól
• Koltai Tamás: Kacsafilozófia – háziszárnyassal Szegény Dzsoni és Árnika
• Kovács András Bálint: Ipari rituálé és nyelvi mítosz Beszélgetés Bódy Gáborral
• Barna Imre: Werther a kórházban A rét
• Ardai Zoltán: Kis nagy ábránd Atlantic City
• Zalán Vince: A gondolkodás menedéke Lindsay Anderson filmjeiről
• N. N.: Lindsay Anderson filmjei
• Wisinger István: „Egy kissé mindannyian bolondok vagyunk...” Budapesti beszélgetés Lindsay Andersonnal
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Az érettség kora Az új görög film
• Molnár Gál Péter: A Zorbátlanított Hellász Jegyzetek Angelopuloszról
• N. N.: Theodorosz Angelopulosz filmjei

• Kézdi-Kovács Zsolt: A Visszaesők forgatásán A rendező jegyzetlapjaiból 2.
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A telhetetlen méhecske
• Gáti Péter: Egy festő tragédiája
• Varga András: A profi
• Zoltán Katalin: Tamás bátya kunyhója
• Greskovits Béla: A szénbányász lánya
• Peredi Ágnes: Gyilkosság a tajgán
• Kapecz Zsuzsa: A bojánai mester
• Hollós László: Flep, a róka
• Vanicsek Péter: Harc a vízen
• Greskovits Béla: Vámpírok bálja
• Simándi Júlia: Bölcs Jaroszlav
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Három szólamban Áprilisi műsorokról
• Báron György: Realizmus és dekadencia Luchino Visconti portréjához
KÖNYV
• Gaál István: Itáliai csoda némán Könyv az olasz némafilmről

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A különc

Gróf – polgártárs

Berkes Erzsébet

Emlékezetes színházi estet köszönhetünk a televíziónak. A Harminc év magyar drámái sorozatban sugárzott Illyés-mű, A különc olyan fölfogásban és kivitelezésben került képernyőre, amilyet mindig is vártunk, ámde ritkán kaptunk a tévétől. Vámos László rendezése a jó ízlés és tudatosság iskolapéldája. S egyben minta arra is, hogy a végiggondolt gondolat nem föltétlenül igényli a különféle technikai, szerkezeti, grammatikai bravúrokat. Egyszerű, közvetlen, lineáris előadásban is megáll, mert elég erős hozzá.

Vámos László biztonságát éppen az igazolja, hogy megbízott a dráma eszméjében, s a legkézenfekvőbb megoldásokkal juttatta kifejezésre: a színészek jellemeket ábrázolnak, a díszlet korhű, a színek visszafogottak, a dikció tiszta, a jelenéseket rögzítő kamera nem akar meghökkenteni követhetetlen látószögeivel. Azt közvetíti, amit ígért: drámát egy reformkori férfiúról, aki véget vetett életének, mikor belátta, hogy nem élhet eszméi szerint.

Mindez így, leltárszerűen fölsorolva olyannak tetszik, mintha egy akadémikust azért dicsérnénk, mert tudja az egyszeregyet. Bizonyára mások is vannak, akik éppen úgy ismerik a mesterséget, mint Vámos. Csakhogy – ki tudja, miért? – szégyenlik bevallani. Ezért formát bontanak ott is, ahol a forma megmaradhatna; százfelé asszociáltatnak, jóllehet elegendő volna egyetlen állítás; jellem – vagy uram bocsá: típus – helyett stilizált-allegorikus személyt mintáztatnak a színésszel, s a sokat markolás mohó tenyeréből kifolyik mindaz a mondandó, ami szerényebb, az erőkkel arányos törekvés esetén a néző számára befogadható lenne.

Ez a rendezés hitt a dráma szerzőjének: „Teleki előre repült a maga idejéből”. Forradalmár volt – forradalmi helyzet nélkül. Demokrata – az elnyomatásban felnőtt, a nemzetért felelősséget nem tanult pályatársak között. Citoyen – jóllehet az országot még úgy kormányozzák, mintha nomádkodó nagycsaládok birkáit terelnék az összeszokott atyafiak.

A korát megelőző ember drámájára mindig fogékony az utókor: saját magát látja igazolódni. Az előre futó hős nyilván a néző koráig szaladt előre. A különc nem hízeleg ilyesmivel nekünk, Teleki László olyan demokrata, aki a tizenkilencedik század minden pátoszos-romantikus jellemvonása ellenére előrébb szállt, mint ahol századunk tart. Demokrata akart lenni a szerelemben, a politikában, a barátságban – oly teljesen, ahogy máig sem lehetséges. Nem azért bukott meg, mert fantaszta volt, nem azért vallott kudarcot, mert következetlen volt, nem bizonyosodott be nézeteiről, hogy illúziók, hanem társairól vagy leendő társairól – rólunk derül ki: a polgár magatartása csak a szó burzsoát jelölő értelmében ismeretes előttünk. A közösség érdekeinek fölemlegetése ma is az a nyűhetetlen bombaszt, aminek védelme alatt ki-ki a saját érdekei szerint cselekszik.

Ebben a fölfogásban a demokrata drámája A különc, s így többről szól, mint Teleki László tragédiájáról.

A rendezés úgy engedte érvényesülni az árnyalatgazdag tragédiát, hogy minden szereplőnek meghagyta öntörvényű jellemét, mozgási szabadságát. Valóban senki nem gyilkosa Telekinek. A császár éppen úgy jóakarója, ahogy a szász rendőrspicli vagy a szerelmes Orczyné. A lelkes unokaöcs semmivel sem akar többet profitálni Teleki szeplőtelen hírnevéből, mint a nemzet özvegye, Batthyányné vagy a liberális eszmékkel kacérkodó burgbeli szárnysegéd. Mindenki jó ember – de más koordináták szerint. Teleki így, ebben az általános gondoskodásban válik valóban tragikus alakká – különccé, jóllehet csak különb.

A rendezés alapeszméjéhez híven egyetlen olyan vonása sem keletkezett a Sinkovits Imre játszotta Teleki-figurának, amely a különcség hagyományos értelmére utalna. Teleki sem viselkedésben, sem viseletben nem üt el környezetétől. Sinkovits jól ismert orgánuma, jól ismert gesztusai nem kapnak teret, viszont teljessé válik a Teleki-jellem: halk, póztalan, bensőséges az alakítása. A rendőrspiclit, Teleki démonát Szilágyi Tibor ugyanilyen „eszköztelen eszközökkel” formálja meg, de különös többletet tud adni azáltal, hogy réveteg-tűnődő modorban fejtegeti nézeteit. Mintha ez a belbiztonsági cseléd maga is undorodna foglalkozásától, s a kötelező penzumot a választékos modorral akarná önmaga előtt is elfogadtatni. Mintha örök nosztalgiában élne: igazából filozófus, csak a balvégzet parancsolta efféle szolgálatra. Mintha... és sorolhatnánk a Szilágyi Tibor leleménye folytán bennünk föltámadó hasonlatokat, amelyek mind arra utalnak, hogy ezt a kényes-háládatlan szerepet kitűnően, szélesebb összefüggéseket is megsejtetve játszotta el. A kegyosztó ifjú császárt Huszti Péter alakította. Ő éppen a pózok bonyolult halmozása révén tudott kritikai rajzot – de nem karikatúrát! – adni Ferenc Józsefről. Ahogy saját császári portréja alá penderedik a fogoly Teleki elképesztésére, ahogy ültében is „lenéz” az előtte állóra, ahogy nem érti, hogy a másik élete árán is szembeszegül vele – az a pöffeszkedő ostobaság valóságos példatára. Törpét ilyen magasan ritkán láthatunk – színpadon. Ahogy a „kisember” nagyságát is ritkán sikerül olyan árnyalatgazdag alakításban látni, mint Benedek Miklóstól a szárnysegédet vagy a nagyasszonyi tartás mögül kicsillanó pénzéhes, öregedő nő gonoszkodását Lukács Margit kiválóan megformált Batthyánynéjában. De ugyanígy kitűnő volt Pécsi Ildikó Orczynénak, Tisza Kálmánként Trokán Péter, a rajongó kis plébános alakjában Farádi István. A villanásnyi arcok is sorsokat asszociáltak, mert a színész tisztában volt azzal, hogy kit játszik, szerepének mi az értelme.

S a rossz krimikre, bárgyú látványosságokra kapatott tévénéző, úgy látszik, mégsem züllött odáig, hogy ezt az értelmet föl ne fogná s máskor is ne igényelné.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7671