KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/június
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Norvég és NDK filmhét Budapesten

• Greskovits Béla: Esélylatolgatás Filmgyártásunk koprudukciós vállalkozásairól
• Koltai Tamás: Kacsafilozófia – háziszárnyassal Szegény Dzsoni és Árnika
• Kovács András Bálint: Ipari rituálé és nyelvi mítosz Beszélgetés Bódy Gáborral
• Barna Imre: Werther a kórházban A rét
• Ardai Zoltán: Kis nagy ábránd Atlantic City
• Zalán Vince: A gondolkodás menedéke Lindsay Anderson filmjeiről
• N. N.: Lindsay Anderson filmjei
• Wisinger István: „Egy kissé mindannyian bolondok vagyunk...” Budapesti beszélgetés Lindsay Andersonnal
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Az érettség kora Az új görög film
• Molnár Gál Péter: A Zorbátlanított Hellász Jegyzetek Angelopuloszról
• N. N.: Theodorosz Angelopulosz filmjei

• Kézdi-Kovács Zsolt: A Visszaesők forgatásán A rendező jegyzetlapjaiból 2.
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A telhetetlen méhecske
• Gáti Péter: Egy festő tragédiája
• Varga András: A profi
• Zoltán Katalin: Tamás bátya kunyhója
• Greskovits Béla: A szénbányász lánya
• Peredi Ágnes: Gyilkosság a tajgán
• Kapecz Zsuzsa: A bojánai mester
• Hollós László: Flep, a róka
• Vanicsek Péter: Harc a vízen
• Greskovits Béla: Vámpírok bálja
• Simándi Júlia: Bölcs Jaroszlav
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Három szólamban Áprilisi műsorokról
• Báron György: Realizmus és dekadencia Luchino Visconti portréjához
KÖNYV
• Gaál István: Itáliai csoda némán Könyv az olasz némafilmről

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Cecil B. DeMille: Tízparancsolat

Szélesvászon és egydimenzió

Pápai Zsolt

Cecil B. De Mille megafilmjében a technikai újdonsághoz ódon stíluseszmény társult.

 

Köztudott, hogy annak a heroikus, kisebb győzelmek sorával tarkított, ám végeredményben kapitulációval végződött harcnak, melyet az ötvenes évek Hollywoodja hagyományos közönségének visszaszerzéséért vívott a televízióval, egyik legjelentősebb etapja a modern technikákkal, elsősorban az új vetítővászon-formátumokkal végzett kísérletezés volt. A cinerama, a vistavision, a superscope vagy a cinemascope reklámozásával a filmmogulok minden korábbi moziélménynél izgalmasabbat (és harsányabbat) ígértek, azonban nem voltak következetesek. A korszak paradoxonja, hogy a technikai kísérletezés lázában égő producerek a filmnyelvi megoldások frontján már korántsem voltak az új idők megkövetelte rugalmasabb szemlélet hívei, és kifejezetten a hagyományos stílelemekre alapozva képzelték el szélesvásznú mozimeséiket. Minél egyszerűbb nyelven, minél látványosabbat – e kettős cél vezette őket, azonban hiába igyekeztek három dimenziót álmodni a vászonra, ha gondolkodásuk egy dimenzióban ragadt.

A hollywoodi történelem ezen időszakának emblematikus alkotása Cecil B. De Mille önremake-je, 1923-ban született Tízparancsolatának színesben, szélesvászonra újraforgatott verziója. A korabeli viszonyokat tekintve példátlanul nagy összegből, 13 millió dollárból készült darab nem csupán azért jelentős, mert az egyik első vistavision film, hanem azért is, mert az 1949-es – szintén De Mille jegyezte – Sámson és Delila sikere nyomán az ötvenes évek elejétől gombamód elszaporodó történelmi és bibliai témájú monstre eposzok kulcsműve. Kulcsműről van szó, hiszen a Tízparancsolat valamennyi kockáját az álomvárost ekkoriban kínzó ellentmondások színezik, az opus ekképpen igen jól tükrözi a hollywoodi stúdióvezetők ötvenes évekbeli tudathasadásos állapotát.

Noha a DVD-hez egyedüli extraként mellékelt archív bevezetőben úgy fogalmaz a rendező, hogy Mózes öt könyve ihlette a történetet, csupán a második könyvet használta fel a cselekményhez. A zsidók egyiptomi üldöztetését és exodusát elbeszélő eposz egyszerre hathatott már a maga korában is – illetve hat napjainkban is – modernnek és avíttnak, ugyanis speciális effektusai a legkényesebb ízlésű mai cinefilek igényeit is kielégítik, plánozása viszont már bemutatásakor is régimódinak tetszhetett. De Mille szivárványszínben játszó képek sorát alkotta meg, de olyanformán, mintha a húszas évek óta semmit sem fejlődött volna a mozgókép formanyelve. Nagyközeli egy sem akad a három és fél órás filmben, a figurák csak az – amúgy pazarul megkomponált – tömegjelenetekben lépnek ki a kis és bő szekondok börtönéből, a világítástechnika precízen kimódolt, a javarészt kötött gépállások és a visszafogott kameramozgások szinte állóképekké fokozzák le a plánokat, a jelenetek közötti áttűnések pedig tovább nyomatékosítják azt a hatást – sokan leírták már –, mintha egy képeskönyvben lapozgatnánk. A Tízparancsolat mérnöki pontossággal megtervezett, ám statikusságba dermedt mesevilágot ábrázol: az a legkülönösebb benne, hogy rendezője nem csupán a kor követelményeihez képest, de önmagához mérten is hátrébb lépett a leforgatásakor. De Mille tízes évekbeli indulásakor – kivált filmjeinek realista díszletezése és rendhagyó világítástechnikája miatt – kísérletező szellemű direktornak számított, és még a húszas-harmincas években, sztárrendezővé válása idején is megőrzött valamit kreativitásából, második Tízparancsolatában azonban a lenyűgöző speciális effektusokat, a monumentális műtermi díszleteket és a pazar áltörténelmi jelmezeket együttesen elégségesnek találta kiapadt ötletei pótlására, és már az első jelenetekben olyan látványosan vonult ki produkciójából, mint Mózes népe Egyiptomból. A Tízparancsolatból többet tudhatunk meg az ötvenes-hatvanas években az álomgyár producereinek körében eluralkodott, mindenáron a közönség kegyeit kereső és kizárólag a jól bevált sémákra alapozó lakájszellemről, mint tudós tanulmányok tömegéből. Ezért lehet a film a korszak fontos dokumentuma.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2752