KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/június
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Norvég és NDK filmhét Budapesten

• Greskovits Béla: Esélylatolgatás Filmgyártásunk koprudukciós vállalkozásairól
• Koltai Tamás: Kacsafilozófia – háziszárnyassal Szegény Dzsoni és Árnika
• Kovács András Bálint: Ipari rituálé és nyelvi mítosz Beszélgetés Bódy Gáborral
• Barna Imre: Werther a kórházban A rét
• Ardai Zoltán: Kis nagy ábránd Atlantic City
• Zalán Vince: A gondolkodás menedéke Lindsay Anderson filmjeiről
• N. N.: Lindsay Anderson filmjei
• Wisinger István: „Egy kissé mindannyian bolondok vagyunk...” Budapesti beszélgetés Lindsay Andersonnal
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Az érettség kora Az új görög film
• Molnár Gál Péter: A Zorbátlanított Hellász Jegyzetek Angelopuloszról
• N. N.: Theodorosz Angelopulosz filmjei

• Kézdi-Kovács Zsolt: A Visszaesők forgatásán A rendező jegyzetlapjaiból 2.
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A telhetetlen méhecske
• Gáti Péter: Egy festő tragédiája
• Varga András: A profi
• Zoltán Katalin: Tamás bátya kunyhója
• Greskovits Béla: A szénbányász lánya
• Peredi Ágnes: Gyilkosság a tajgán
• Kapecz Zsuzsa: A bojánai mester
• Hollós László: Flep, a róka
• Vanicsek Péter: Harc a vízen
• Greskovits Béla: Vámpírok bálja
• Simándi Júlia: Bölcs Jaroszlav
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Három szólamban Áprilisi műsorokról
• Báron György: Realizmus és dekadencia Luchino Visconti portréjához
KÖNYV
• Gaál István: Itáliai csoda némán Könyv az olasz némafilmről

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Utódomra ütök

Vörös Adél

Little Fockers­ – amerikai, 2010. Rendezte: Paul Weitz. Írta: John Hamburg, Larry Stuckey. Kép: Remi Adefarasin. Zene: Stephen Trask. Szereplők: Robert De Niro (Jack Byrnes), Ben Stiller (Greg Focker), Teri Polo (Pamela), Owen Wilson (Kevin), Dustin Hoffman (Bernie), Barbra Streisand (Rozalin). Gyártó: Paramount / Universal. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 95 perc.

Akik a fokozás látványos - és komédia-széria esetében kívánatos – dramaturgiai eszközét várják az Apádra ütök és a Vejedre ütök után, azok jogosan remélhetnék, hogy Ben Stiller, Hollywood egyik legmakacsabb bohóca és Robert De Niro, Hollywood egyik, idősödését szimpatikus szerepválasztásokkal megtámogató nagy öregje egy óriási, végső összecsapásban mérkőzik meg a paranoid hímek közti tradicionálisnak mondható családi tusában. Az elvárások azonban nem teljesülnek, hiába képzelünk a szigorú após nagyítótekintete mögé még több szigort, még több, úton-útfélen elrejtett csapdát, amelyeket jámbor veje képtelen kikerülni – a történet gyakorlatilag ugyanabban a mederben csordogál békésen, mint tette ezt 2000-ben és 2004-ben: ezúttal az időközben kisiskoláskorba lépett Beckur-ikrek születésnapi partiján, ahol hősünknek ismét bizonyítania kell családfő-rangját a rendületlenül gyanakvó após előtt.

Egy-egy motívum néha fáradt mosolyra derítheti ugyan a nézőt (ilyen a Keresztapa-párhuzam mozgóképi és dialógusokban megnyilvánuló felemlegetése, valamint a másik apóst alakító Dustin Hoffman megkapó találkozása a flamencóval), de egyébiránt a film megint nem lett több korrektül összerakott, közhelyektől hemzsegő iparosmunkánál. Pedig érdemes végigpörgetni a stáblistát: két generáció nagy, sőt, egyenesen kultikus színészfigurái idétlenkednek a ház előtti zöld gyepen: Harvey Keitel, Barbra Streisand, Robert De Niro és Hoffmann, ráadásként Laura Dern... És akkor még nem is említettük a vígjáték apró apropóit, az unokákat, akik kedves lényükkel hivatottak szeretetreméltó (nagy)szülőkké transzformálni a sokszor elviselhetetlenül infantilis főszereplőket. Szegények olyannyira kétdimenziósak maradnak – mint maga a film. Az utódok, az utód-forgatókönyvírók generációjával karöltve remélhetőleg az utolsó részben azért alaposan visszaütnek: minden okuk meglenne rá.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/01 53-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10485