KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/május
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Premier Plan
• Kézdi-Kovács Zsolt: Két barátját vesztette el...
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: A józanság reménye Nyugat-Berlin

• Szilágyi Ákos: A félreértés fokozatai Vérszerződés
• Kézdi-Kovács Zsolt: A Visszaesők forgatásán A rendező jegyzetlapjaiból 1.
• Lajta Gábor: Célpont: az ember 1982 animációs filmjei
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Közönyös felnőttek, tévelygő fiatalok Sanremo

• Trosin Alekszandr: A montázzsal megsemmisített montázs Pelesjan mozija
• Györffy Miklós: Elektromantikus melodráma Az oberwaldi titok
• Bereményi Géza: A legutolsó snitt Villanás a víz felett
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Csantavéri Júlia: Képek egy halott világból Stanley Kubrick
• N. N.: Stanley Kubrick filmjei
• Ciment Michel: Anti-Rousseau Beszélgetések Stanley Kubrickkal

• Hegedűs Zoltán: Renoir-filmek – papíron
LÁTTUK MÉG
• Szentistványi Rita: Szerelmi gondok
• Zsilka László: Keresztapa II.
• Zsilka László: A nagy kitüntetés
• Deli Bálint Attila: Bolond pénz
• Ardai Zoltán: Viadal
• Deli Bálint Attila: Dutyi dili
• Harmat György: Az a perc, az a pillanat
• Barna Imre: Kaszálás a Kánya-réten
• Kovács András Bálint: A hatodik halálraítélt
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Ez a pici mind megette A márciusi műsorokról
• Csepeli György: Az ellentmondás és a konfliktus A televízió valóságlátásáról
• Lukácsy Sándor: Képeskönyv és tört varázs Mint oldott kéve
KÖNYV
• Bíró Gyula: Esztétika és jel-elmélet Lengyel tanulmánykötet a filmszemiotikáról
• Csala Károly: Házi színháztól a tévéjátékig A szovjet „televíziós előadás”

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

A mandíner gyönyörűsége

Reményi József Tamás

A sportközvetítések olyan komfortérzést nyújtottak, mint ma a jól megválasztott légfrissítők.

 

Mivel vesztegették meg a döntéshozókat félszázada, a hidegháborús békeidőkben? Milyen rút manőverekkel igyekeztek például az ausztrálok 1948-ban megszerezni a déli félteke első olimpiáját? Teleraktak egy hajót élelemmel, s vitték a még szűkösködő londoniaknak, hadd lássa az ott ülésező Nemzetközi Olimpiai Bizottság, mire jutott szívben s erőben az egykori fegyencgyarmat. A NOB-tagokat személyesen is korrumpálták: a létesítmények terveit báránybőrbe bújt albumokban nyújtották át. Kinek-kinek egyet-egyet.

A jámbor bűnösök meg is kapták a rendezés jogát, amelyről aztán pontosan olyan, több éven át tartó belső marakodások nyomán kellett hajszál híján lemondaniuk, mint majdani Expójáról annak a kis országnak, amely miatt ez az olimpia ’56 őszén csaknem elmaradt... Valahogy mégis lett melbourne-i olimpia, az a kis ország pedig nyert huszonhét érmet, de a világ nem látta: ez volt az utolsó olimpia, amelyet még nem vettek meg a televíziós társaságok. Hírközlés címén bagót sem akartak fizetni.

Újabb idők olimpiái bezzeg már csak úgy képzelhetők el, hogy a televízió üzletrésznek tekinti a sportot. Idén újra az ausztráloké az olimpia, s erről bizonyára sokkal mutatósabb emlékeztető készül majd, mint amilyet évtizedekkel ezelőttről összeszedhettek Sport, politika, olimpia című dokumentumfilmjükben (TV2). A képek össznépi rácsodálkozást sugároznak. ‘56-ban hotel- és lakásínség lévén (ott is) a vendégeket családoknál szállásolták el, a színes bőrű atlétákat úgy lapogatták, mint ártatlanságukat bizonyított marslakókat, szegény magyaroknak meg mind egy szálig menedékjogot kínáltak. Soha nem látott sportok, kunsztok kápráztatták az embereket Ausztráliában. De nem lett volna ez másként Macedóniában vagy Chilében sem.

Én ez idő tájt azzal voltam elfoglalva, hogy új labdatársakat találjak a Visegrádi utcában, miután Lenin körúti lakásunkat egy tank szétlőtte. Amúgy sportszenvedély nélküli családban nőttem föl, nézőként első sportélményemet a hatvanas évek elején vásárolt tévékészüléknek köszönhettem: ekkor volt a műkorcsolya-korszak. Az állandósult virtuális utazások kintre. A közvetítések olyan komfortérzést nyújtottak, mint ma a reklám szerint a jól megválasztott légfrissítők. Üde sportolók, üde nézőtér, üde Nyugat. Melódiák, kosztümök, kényelmek. (A képernyő kínálta korai erotikus pillanatokat szintén ezeken az estéken éltem át, meredten bámulva a francia bajnoknő, Nicole táncoló, hófehér bugyiját.)

Aztán jött a hoki-korszak. Futballhoz mérten hihetetlen sebességével a jégkorong sokáig a nálunk hontalan játékok közt az egyetlen volt, amely férfiak tömegét szegezte oda a székhez. Ráadásul itt is drukkolhatott az ember a szovjetek ellen bizonyos Pospisilnek – riporteri diszkrécióval: Poszpihálnak – és társainak. Hiába.

A nyolcvanas évek favoritja, a teniszközvetítés már egészen más korhangulatot jelzett. A szertartásos nyugalomnak és a nagy összegek ajzottságának sajátos ötvözete sokkal nagyobb szakadékot mutatott a magyar néző és a fejlett világ között, mint a korcsolyás időkben. Korábban azt hittük, egy kényszerűen kettészakadt család szegényebb tagjaiként ugyan, de valami közöset élünk meg – a nyolcvanas évek végére tudtuk: nincs közünk egymáshoz. A teniszből, aztán mellette a Forma 1-ből gépiesen és lankasztóan állandósult szappanopera lett, de a laikusok tömege inkább azért unt rájuk, mert a belőlük áradó közérzet idegen volt. (A dűlőutak és fabudik közt fölépülő Hungaroring ezt paradox módon fokozta, mint falusi gyerekben az évente odalátogató világcirkusz emléke.)

Ma egyértelműen Eurosport-korszakot írunk, ami nem pusztán azt jelenti, hogy a háztartások százezreiben lehet éjjel-nappal sport elé ülni, hanem azt is, hogy a közvetítések révén az üzlet éppúgy globalizálni tudta a gördeszkát és a traktorhúzást, mint a kultikus sportágakat. Ennek tagadhatatlanul üdvös következményei is vannak. Amíg a bármily csodálatos kosárlabda például csak a csóró sportágak egyike volt, egy magyar iskolaudvaron a focin kívül más nem zajlott.

Amióta NBA van, és Jordan-os Disney-film van, és sztár-mez és sztár-cipő és sztár-üdítő, azóta föltűntek a palánkok a legeldugottabb zugokban is.

Midőn e sorokat rovom, zuhog a hó, és a műlesiklás léckapui hajladoznak a szélfútta képernyőn. Néhány perc múlva inkább átülök majd a hannoveri csarnok melegébe egy kis ATP-világbajnokságot nézni. (Teremtorna – majd’ elfelejtettem: az is egy korszak volt, a teremfocié, amikor tévéjátéknak a fedett-futball új volt, viszonylag régi színvonalon. Megtoldva a pesti tűzfalak közt virtuóz módon alkalmazott mandiner gyönyörűségével.) Szerte a magyar sportcsarnokokban most szintén zajlik az élet, de a fedett pályák az olcsón beszerezhető karácsonyi mamuszok és kalóz CD-k standjaival vonzzák a legnagyobb közönséget. És ha szert tettünk egy Napóleonra hatszázért, elégedetten térhetünk haza a tribünök alól, némi lelkifurdalással felbonthatjuk az üveget még ünnep előtt. Közben nézzük Kitzbühel büszke csúcsait.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2820