KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/április
POSTA
• Lalík Sándor: Talpra Győző! Olvasói levél
• Molnár Klára: Talpra Győző! Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hibaigazítás
FESZTIVÁL
• Hermann István: Nemzeti erkölcstörténet Válaszok és kérdőjelek
FILMSZEMLE
• N. N.: A XV. Magyar Játékfilmszemle díjai
• Hankiss Elemér: Sötét tükör? Jegyzetek a mai magyar filmek társadalomképéről

• Bikácsy Gergely: Póker és guillotine Hatásvadászok
• Szilágyi Ákos: A parasztpolgár Ne sápadj!
• Létay Vera: Szókereskedők Elveszett illúziók
• Gambetti Giacomo: És a hajó megy Fellini beszél új filmjéről
• Báron György: Repülés Kis kiruccanások
• Barna Imre: Hölgyek, opera, ópium, erő Ária egy atlétáért
• Bacsó Péter: Csupa nagybetűvel Szász Péter halálára
• N. N.: Szász Péter (1927–1983) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Gáti Péter: Bombanő
• Jakubovits Anna: Minden fordítva
• Kulcsár Mária: Husszein vére
• Jakubovits Anna: Morfium
• Simándi Júlia: Elefánt-sztori
• Greskovits Béla: Fokhagyma és ananász
• Jakubovits Anna: Talpig olajban
• Gáti Péter: Gary Cooper, ki vagy a mennyekben
• Greskovits Béla: A hét merész kaszkadőr
• Ardai Zoltán: A vadászat
TELEVÍZÓ
• Hajdú János: A planetáris kommunikáció
• Reményi József Tamás: A Himnusz tetszési indexe A februári tévéműsorokról
• Szilágyi János: Mindennapi szignálunk Beszélgetés Ipper Pállal, Matúz Józsefnéval és Elek Jánossal a TV-Híradóról
VITA
• Bernáth László: Televízió, magánvallás nélkül
• Csepeli György: Egy csodalény evilágisága
KÖNYV
• Lajta Gábor: Esztétizálás nélkül Beszélgetések a dokumentumfilmről
KRÓNIKA
• Pánczél György: Bodrossy Félix (1920–1983)

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Multimédia

Magyar plazma

Nem bámulni nem lehet

Reményi József Tamás

Szívesen engedjük becsapni magunkat, ha a valóság – bármilyen átlátszó fortéllyal – hamisítható.

 

Szeretett szülővárosomban nemrég össze-vissza rugdostak egy gyereket az osztályban. Természetesen az ország településein naponta több gyereket vernek meg kollektív összefogással, de ha valamelyikből hír lesz, hát elszörnyülködünk és roppant föl vagyunk háborodva, reflexszerűen siránkozunk az erőszakkultusz mintáit emlegetve stb. stb. Igaz, ami igaz: miért is láthattuk a verést a Híradóban? Az egyik kisdiák szorgosan dolgozott mobiltelefonja kamerájával.

Indítottak már rendőri eljárást operatőr ellen, aki segítségnyújtás helyett inkább filmezett a jól eladható szenzáció reményében. A mi diákunk erre nyilván (?) nem gondolt, egyszerűen használta a mobilját, élvezte a technika nyújtotta új lehetőséget, és az övé volt a mindenkori művészemberek erkölcsi privilégiuma is: míg alkotott, nem rúgott. Tökéletlen lett volna a felvétel. Akció után viszont felhőtlenül osztozott társai örömében: a verés immár képként nyújtott élményt. Mégpedig ismételhetően. A társaság újra és újra visszanézte az eseményeket, amelyek virtuálisan nyilván nagyobb hatásfokon működtek, a később elmesélhető, legendásítható történetek aurájával. Hajdan ehhez a folyamathoz – egy vadászat, egy háború jeles mozzanatainak közösségi, hagyományozható átéléséhez – hosszú idő, esetleg több évszázad kellett. Ma ez pillanatok alatt lezajlik. Egy társasutazás részvevői már hazafelé a buszon nézegetik a felvételeket, amelyek a valóságos körülményeket, a bosszúságokat, a kényelmetlen ágyat és az elviselhetetlen forróságot képen kívül rekesztik. A zsákmányolt élmény azonnal fogyasztható.

A verés élvezet-ismétlése azonban nem feltétlenül sarkall a tevőleges brutalitásra. Sőt, inkább az imitáció felé hajt: a képek özönével felnőtt nemzedékek szívesen engedik becsapni magukat, ha a valóság bármilyen átlátszó fortélyokkal hamisítható. Elképzelhetőnek tartom, hogy legközelebb a mi diákjaink sokkal inkább a film létrehozásához és megtekintéséhez kapnak kedvet, s igazi brutalitás helyett pusztán imitálni fogják a verést egy arra vállalkozó társuk közreműködésével. Szereplőkké válnak mindannyian, és olyan elégedettek lesznek az eredménnyel, mint a valahol Berlinben kialakított trópusi tengeröböl pálmaligetében a Hawaiira vágyó „turisták”.

A televízió untig emlegetett hatalma erre a szükségletre épül. A nézettségi verseny nem azért nivellálja lefelé a színvonalat, mert, úgymond, a tudatlan tömegek létszámfölényben vannak. A hivatalok ebédlőiben, az irodákban, tanári szobákban ugyanúgy Győzikéről és a Megasztárról folyik a társalgás, mint egyebütt, csak a képernyő nyújtotta élményt a megvető kritika is édesíti. Nem tudják nem bámulni a hamisítást, holott Győzike is, a szerencsepróbáló énekesek is forgatókönyv szerint válnak „spontánul” sztárrá, nyilvánvalóan szerény képességekkel. Minél szerényebbek azok a képességek, annál nagyobb élvezetet jelent, ahogy óriás lufikként fölfújják őket. Nevetünk, gúnyolódunk, drukkolunk, szánakozunk – a katartikus hatásért a kisujjunkat sem kell nyújtanunk.

Vannak persze nemesebb illúziók, az elvágyódás finomabb szcénái is. Ezeknek a nézettsége nem mérhető a pankrátori cécókéhoz, sokkal finomabban segítenek elviselni az elviselhetetlen valóságot (a végtelenített választások Magyarországát). Akad köztük olyan, amely például a hajdani útikönyvek világát, egykori s mai ritkaságok, különcök, anekdoták csöndes kedélyét hozza. Az m1 Főtér című, kitűnő sorozata nem elsősorban információival, ismeretterjesztő jellegével hat, hanem azzal a sugallattal, hogy találhatunk jó kis búvóhelyeket a közelben is. Hogy valahol megidézhető még az aranyat verő Körmöcbánya, élnek Gárdonyi tanító úr diákjai (nincs mobiljuk), s van, ahol a gólya szent állat (influenza nélkül). Járhatunk egy műhelylabirintusban, időutazást téve a manufaktúrák romantikusan elképzelt dolgos békéjébe, ahol titkos szerek, ritka szerszámok és szorgos kezek révén csodás dolgok születnek. Vannak köztük méltóságos királyi darabok, és vannak a japánoknál ki tudja miért kelendő kedves giccsek. Visszaköszönnek gyerekkorunk vitrinjeinek állatfigurái, rendületlenül gyártják őket, s ha megmosolyogjuk is, valami folytonosságot, stabilitást és csöndet sugároznak, csupa olyasmit, amivel kórosan nem rendelkezünk. Herenden, a porcelángyárban idillt mutat a Főtér, s hiába tudhatjuk a sajtóból (vagy egy napokban megjelent szociográfiából), milyen bonyodalmak és ribilliók közepette maradtak talpon az elmúlt években, a kamerák előtt a megmenekült hagyományok nyugalmát látjuk.

Effajta szerény illúzióra kevesebb pénz akad a képernyő túloldalán. A hiány sokkal harsányabb, annak sebesebb betömködésére van kereslet s kínálat, azaz nagyobb nézettség és több pénz. Sokkal radikálisabban kell becsapnunk magunkat ahhoz, hogy kibírjuk, s ez a passzió valahol egy osztályteremben kezdődik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8604