KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/március
KRÓNIKA
• Bajomi Lázár Endre: Ki volt Jean Ferry?
• N. N.: George Cukor

• Ágh Attila: Egy halott arca Pergőtűz. Filmeposz a 2. magyar hadseregről
• Vígh Károly: Katasztrófa a Donnál Pergőtűz. A történész szemszögéből
• Tóth Pál Péter: Nemzdékek nőttek fel azóta... Pergőtűz. Egyetemisták beszélgetése Sára Sándor ötrészes filmjéről
• Almási Miklós: Határátmenetek Szerencsés Dániel
• Nemes Nagy Ágnes: Gyönyörű, keserű Noé bárkái
• Reményi József Tamás: Szűkített újratermelés Adj király katonát!
• Lajta Gábor: A magánharc esélyei A profi és az amatőr
• N. N.: Glauber Rocha filmjei és könyvei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: Valami mást... New York
• Koltai Ágnes: Hétköznapi félelem Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A kifacsart ember
• Varga András: Evilági Babilon
• Kapecz Zsuzsa: Karla házasságai
• Lajta Gábor: Hattyúk tava
• Ardai Zoltán: Egy kis napfény
• Gáti Péter: Istenke teremtményei
• Kulcsár Mária: Éjszakai boszorkányok
• Harmat György: Üldözők
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Film a televízióban Beszélgetés Somogyi Zoltánnal a film- és koprodukciós főosztály helyettes vezetőjével
• Szilágyi János: Stúdió ’mennyi? Beszélgetés Érdi Sándorral
KÖNYV
• Fáber András: Mítosz és dokumentum A fotóművészet története

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Jean-Pierre Jeunet: Amélie csodálatos élete

Városfogócska

Bori Erzsébet

Jeunet filmjének két főszereplője van: Amélie és Párizs.

 

Amélie Poulain élete nagyjából ugyanolyan, mint az enyém, a tiéd, a miénk meg a többieké. Ha akarom, gyönyörű és fordulatos, csupa sejtelem és nagy ígéret. Ha úgy tetszik, dög unalmas és tök érdektelen, amit kár is végigcsinálni, hogy a végignézéséről már ne is beszéljünk.

Mert mit lehet kihozni egy tőrőlmetszett petite-bourgeoise családból, egy kertitörpéből, egy pincérnői állásból, egy sor elrontott automata fényképből, amit alig is lehet megkülönböztetni a sikerülttől? Mi keltheti fel a figyelmet egy hipochonder trafikosnő, egy húsz éve otthagyott házmester vagy egy sokat megélt bisztrótulajdonos hölgy iránt?

A helyes válasz természetesen a mozi és ragozott alakjai. Egy „de szép az élet” műfajú mozi, s ez esetben a zsáner egyszerre fedi le a film tartalmát és formáját.

Jean-Pierre Jeunet eddigi, számontartásra érdemes munkásságát Marc Caróval párban követte el, mígnem – a Delicatessen és Az elveszett gyerekek városa után – levált rendezőtársáról és szólókarrierrel próbálkozott, első lépésben hollywoodi bérmunkával (Alien 4). Most pedig elérkezettnek látta az időt, hogy visszatérjen az óceán innenső partján hagyott francia konyhába és a hozzá csatlakozó, jól ellátott spájzba. Ha Jeunet odahaza főz, nem kell a szomszédba mennie alapanyagért, fűszerekért, receptkönyvért.

Az Amélie csodálatos életének két főszereplője van: a hősnő maga – egy újabb tüneményes kis barna (Audrey Tautou), akikből, úgy tűnik, kimeríthetetlen készletek vannak Galliában – és maga Párizs. Láttunk már ezer ibuszos filmet a híres városról, úgy bennszülöttek, mint lelkes külhoniak rendezésében, sőt arra is akad nem egy példa, hogy lehet ezt (a párizsi filmet) nagyon jól is csinálni. Én Rohmerre esküszöm, de meg kell hagyni, Jeunet is ügyesen keveri a színt. Mellőzi az ordas turista látványosságokat, hátat fordít az Eiffel-toronynak és beveszi magát a Montmartre negyedbe. Itt helyi lakosnak álcázva magát, ki otthonosan mozog a lakás (kicsi bérlakás, fönt az ötödiken), munkahely (tipikus párizsi kávéház), a piac, a metró, a pályaudvar (Gare du Nord) és a csatorna (Saint Martin) között, de nem feledkezik meg azokról sem, akik egy bankrablásszerű, buszonalvós társasútnál messzebbre hatoltak már Párizsban, vagy ismerik az idevágó mozgóképeket.

Már most, ami a művet illeti, az a már említett „szép az élet”-tematikán túl komédia, románc, tündérmese és – élő szereplőket animáló – rajzfilm, sok zenés klippel. Egymást érik a vizuális és dramaturgiai ötletek, olyannyira, hogy a néző egy idő után elpilled, és azt kívánja, bár ne laknának olyan sokan abban a bérházban, akikkel folyton történik valami, bár megelégelné már Amélie a szőrös szívű zöldséges szívatását, bár térne már vissza a kertitörpe világkörüli útjáról, bár összekapná végre magát az élhetetlen szerelmest adó Mathieu Kassovitz, levágva egy-két-három kanyart a találkozáshoz vezető hosszú és módfelett kacskaringós útból. Ha azonban sikerül leküzdenünk a film fele, kétharmada táján mutatkozó lankadást, egészen felvillanyozva keveredhetünk ki a moziból. Az Amélie pörgősen, jó humorúan, lazán francia vagy franciásan üde, szókimondó és kispályás, mit sem akar tudni a nemzeti filmgyártás identitásproblémákkal vívódó, a nagy hollywoodi gólemmel élethalálharcoló vonulatáról.

Azt meg ki merné tagadni, hogy nekünk is jól jön két óra kacsázás a Saint Martin-csatorna partján ebben a bús, talibántos világban?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/02 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2458