KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/március
KRÓNIKA
• Bajomi Lázár Endre: Ki volt Jean Ferry?
• N. N.: George Cukor

• Ágh Attila: Egy halott arca Pergőtűz. Filmeposz a 2. magyar hadseregről
• Vígh Károly: Katasztrófa a Donnál Pergőtűz. A történész szemszögéből
• Tóth Pál Péter: Nemzdékek nőttek fel azóta... Pergőtűz. Egyetemisták beszélgetése Sára Sándor ötrészes filmjéről
• Almási Miklós: Határátmenetek Szerencsés Dániel
• Nemes Nagy Ágnes: Gyönyörű, keserű Noé bárkái
• Reményi József Tamás: Szűkített újratermelés Adj király katonát!
• Lajta Gábor: A magánharc esélyei A profi és az amatőr
• N. N.: Glauber Rocha filmjei és könyvei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: Valami mást... New York
• Koltai Ágnes: Hétköznapi félelem Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A kifacsart ember
• Varga András: Evilági Babilon
• Kapecz Zsuzsa: Karla házasságai
• Lajta Gábor: Hattyúk tava
• Ardai Zoltán: Egy kis napfény
• Gáti Péter: Istenke teremtményei
• Kulcsár Mária: Éjszakai boszorkányok
• Harmat György: Üldözők
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Film a televízióban Beszélgetés Somogyi Zoltánnal a film- és koprodukciós főosztály helyettes vezetőjével
• Szilágyi János: Stúdió ’mennyi? Beszélgetés Érdi Sándorral
KÖNYV
• Fáber András: Mítosz és dokumentum A fotóművészet története

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

#metoo Hollywood

Vörös veréb

Az oroszok voltak

Sepsi László

A férfiak által irányított államapparátus a legnagyobb erőszaktevő.

 

A Vörös veréb azon rövid szavatossági idejű filmek közé tartozik, amelyeket csak bemutatásuk kulturális kontextusa tesz ideig-óráig érdekessé, ám a megfelelő időzítésen és az ehhez kapcsolódó „forró” témák érintésén túl kevés erénnyel bírnak. Jason Matthews azonos című regényének adaptációja kémthrillerként nem különösebben meghökkentő vagy csavaros alkotás, a cselekmény második felében építgetett zárófordulatot valószínűleg már a twist endingek nagykönyvének bevezetőjében megtaláljuk, így a Vörös veréb túlélésének záloga valóban az, hogy mennyire képes kizsákmányolni a médiát jelenleg lázban tartó témákat. De azon kívül, hogy régivágású exploitation-stratégiával rárepül a Hollywoodot megrázó zaklatási botrányokra, és a játékidő első felét azzal tölti, hogy a zaklatásnak afféle katalógusát adja a kéretlen érintésektől az érzelmi zsaroláson át a konkrét nemi erőszakig, Francis Lawrence filmje két további réteggel is gazdagítja ezt a tematikát. Ezek közül az első a főszerepet játszó Jennifer Lawrence személyéből fakad, akinek Az éhezők viadala-tetralógiával kivívott szupersztár-státusza nagymértékben a filmbeli és filmen kívüli apparátust kijátszó, a médiagépezet adottságait a saját hasznára fordító fiatal nő imázsára épül. Ugyancsak a színésznő filmen kívüli életéhez kapcsolódik, hogy Jennifer Lawrence pályájának egyik traumatikus pontja volt, amikor 2014-ben meztelen fotók szivárogtak ki róla: a Vörös veréb promóciójában így kiemelten hangsúlyos volt az a motívum, hogy Lawrence a meztelen jeleneteket is tartalmazó munkafolyamat során visszaszerezhette az uralmat saját testének képmásai felett. Egy újfent a jelenkori közbeszéd meghatározó témáit kommentáló húzással a Vörös veréb az intézményesült zaklatásnak ezt a problémakomplexumát kapcsolja össze a világpolitikai kontextussal, aminek az lesz az eredménye, hogy a filmben ábrázolt posztkommunista Oroszország hierarchikus társadalmát egy olyan, már-már disztópikus közegként kell elképzelnünk, ahol a férfiak által irányított államapparátus a legnagyobb erőszaktevő, miközben fenntartásához elengedhetetlen a női test kizsákmányolása vágytárgyként, fegyverként és manipulációs eszközként. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Vörös verébbel Hollywood a #metoo-botrány mögötti jelenségeket megpróbálja ráfogni az oroszokra.

 Hasonlóan Az éhezők viadala későbbi epizódjaihoz, a nyitányban a Vörös veréb is látványosságként pozícionálja Jennifer Lawrence testét, ám a balerina táncának közös megegyezéssel zajló nézését már az első pillanattól kezdve szabályszegések jellemzik: a kéjvágyó oligarcha tapogatózik, a táncpartner pedig előre megfontolt szándékkal balesetet okoz, tönkretéve ezzel a hősnő karrierjét és elindítva a mesterkémmé válás útján. Az egyedi atrocitások ábrázolásában és megítélésében a Vörös veréb nem ismer kegyelmet, a rape & revenge-mozikat idéző bosszúfantáziában minden sérelmet brutális megtorlás követ, akár már az aktus pillanatában. Ám míg a testi erőszak ábrázolásában élen jár, mind brutálisabb jelenetsorokkal bemutatva az énhatárok megsértésének traumáját, nyúzástól a kínvallatásig, az intézményesült erőszakról már nem igazán tud mit mondani azon kívül, hogy a pervertált oroszokkal egy délceg amerikai kémet állít szembe, aki nem csupán a nőverést ellenzi, de mint a filmben elhangzik, alkalmanként még a prostituáltaknak is bőséges borravalót ad. Amellett, hogy ez a felosztás nagyrészt minden ambivalenciát kiöl a történetből – ami az akció helyett a konspirációra koncentráló kémsztoriban elég nagy hátrány –, az egyéni szabadságjogokat tényszerűen is korlátozó orosz berendezkedés ábrázolását is banalizálja. A Vörös verébben Oroszország Hollywood sötét oldalának afféle projekciójává válik: a film ezzel ugyan kikerüli, hogy bármi fajsúlyosat kelljen állítania a politikáról (habár az áthallásait mindvégig kihasználja), és megelégszik azzal, hogy megoldásként kettős ügynökökön keresztül megvalósuló belső reformot sürget. Ez éppoly soványka ajánlat, mint a filmben többször elmondott különbségtétel Kelet és Nyugat között, miszerint a legfőbb különbség az, hogy a Nyugat legalább törekszik az egyéni szabadság tiszteletben tartására. A Vörös verébről nagyjából ugyanez mondható el: legalább törekedett.

 

VÖRÖS VERÉB (Red Sparrow) – amerikai, 2018. Rendezte: Francis Lawrence. Írta: Jason Matthews regényéből Eric Warren Singer. Kép: Jo Willems. Zene: James Newton Howard, Szereplők: Jennifer Lawrence (Dominika), Joel Edgerton (Nash), Matthias Schoenaerts (Jegorov), Jeremy Irons (Korcsnoj), Joely Richardson (Nina). Gyártó: 20th Century Fox / Chernin Entertainment. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 139 perc.

 

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 13-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13617