KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/február
• Zalán Vince: „Éjlakó lelkeknek a fény” Örök mozi
• Csala Károly: Tóth János mozija Interjú két részben
• N. N.: Örök mozi Összeállítás Tóth János rövidfilmjeiből
• Koltai Tamás: Korunk hőse a játszótéren Talpra, Győző!
• Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben A pártfogolt
• Zsugán István: Krónika a Don-kanyarról Beszélgetés Sára Sándorral
• Molnár Gál Péter: A Kelekótya Angyal Jacques Tati utolsó halála
• N. N.: Jacques Tati filmjei
• Bikácsy Gergely: A pilóta felesége
• András László: Tánc és tragédia
• Rubanova Irina: Változatosságra törekedve Szovjet film, 1982
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Akit Bulldózernek hívtak
• Hollós László: Szerelem Montrealban
• Ardai Zoltán: Ez volt a jazz
• Zoltán Katalin: Bulldogok és cseresznyék
• Deli Bálint Attila: Szemben a világgal
• Harmat György: Egy zsaru bőréért
• Harmat György: A banda fogságában
• Csala Károly: Mise Macedóniában Csak harmadát láttuk
• Ardai Zoltán: A Kolónia
• Peredi Ágnes: Éjszakai lovasok
• Lajta Gábor: Kamaszkor
• Schubert Gusztáv: Üldözés a sztyeppén
• Deli Bálint Attila: A lator
VIDEÓ
• Pogány Csaba: Kazetták, készülékek, jogszabályok
• Lipovecz Iván: A videopiac, a videogyártás kérdőjelei az NSzK-ban
TELEVÍZÓ
• Bársony Éva: Tudósok a kettesen A közművelődési műsorokról
• Gambetti Giacomo: A kínai kaland Filmsorozat Marco Polóról
KÖNYV
• Hegedűs Zoltán: A hagyma és a liliom
KRÓNIKA
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Bolykovszky Béla halálára

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Római emlék

Jancsó Miklós

 

Nem beszéltem még olaszul, amikor először találkoztunk. Közös nyelvünk a francia volt. A szakmában mindenki azt beszélte – akkoriban.

A háziasszony, ismert színésznő, majd’ minden hétvégén vacsorát adott. Batyú-bált. Aki jött, hozott valamit. Húst, édességet, bort. Erős italt, whiskyt csak a fiatalabb nemzedék ivott. Akkor még én is odatartoztam.

Ő nem ivott. Bort se.

A lakás nem volt nagy, de óriási erkélyéről egész Rómát lehetett látni. Virágzó oleanderek között állt a kerek asztal, közvetlenül a konyhába nyíló szárnyasajtó mellett. A tűzhelyen agyagüstben forrt a víz. A vacsorát bevezető pastát mindig a háziasszony adta. Friss tésztából készült, nem szárítottból. Minden héten más fajtájú, formájú: tagliatelle, rigatoni, canel-loni, fusigli... Hogy lehet ennyifélét kitalálni! Darab vaj került a sózott vízbe és amikor már lobogott, marékkal szórták bele a tésztát. A túl hosszút eltördelték. Mindenki ott állt, mindenki segédkezett.

Ő nem. Egyenes derékkal ült egy támlátlan széken. Hallgatott vagy vitatkozott. Hangja nyugodt volt, sose csattant fel. Akkor se, ha támadták. Heti cikkei a Corriereben szolgáltatták az apropót.

Szembenézett mindenkivel, aki szólt. Sötét szemei okos szemek voltak. Élesek? Kemények! Igen, így maradtak meg bennem.

Egyszer – nem, azt hiszem, kétszer – láttam csak mosolyogni azokat a szemeket. Először: győzött fociban. Center volt. Nagyszerű. Gratuláltunk. Mosolygott. Másodszor: nem is mosolygott, nevetett a szeme a keresztelőn, amikor magasra emelte Ninetto kisfiát.

Pier Paolo, a keresztapa.

Ugye, tudják – Coppola filmjei óta –, a padrone szó két jelentésű olaszul.

A klán főnökét is így hívták.

Nagy volt a Pasolini-klán. Sokan voltak. Fiatalok, szenvedélyesek. A minta Pier Paolo volt.

Szenvedélyesen élt.

Nem tagadta, hogy kommunista. Nem tagadta, hogy katolikus. Nem tagadta, hogy homoszexuális.

A kommunista meggyőződés akkoriban divat volt. 68 környékén jártunk. De katolikus kommunistának lenni! A polgárok, kispolgárok a DC-re szavaztak. És féltek a fiataloktól. Féltek mindentől. Lenin, Sztálin, Che Guevara árnyai jártak az utcán. És Mao-zubbonyt hordtunk. És büszkén hallgattuk, ha távoli tereken felhangzott a harci kiáltás: „Po-te-re operaio! Po-te-re operaio!” Ő ilyenkor legyintett. Mindent a divat ellen csinált. Verset írt a proletársorból jött rohamrendőrök mellett. Azokat dicsérte, akik szembenálltak velünk.

Rám nézett, amikor bemutatkoztam.

„Azt hittem, magasabb vagy” – mondta. Ő alacsony volt. „Hogy ejtik a nevedet? Magyarul hogy ejtik?” – kérdezte és a szemeimet kereste. Megkérdezte a keresztnevemet és sohase cserélte össze Milos-sal.

(Forman még akkor, amikor újonc és boldogtalan volt New Yorkban, félrehívott a társaságból és keserűen mondta: „Ugye téged Mindig Milosnak szólítanak? Mert engem Miklósnak.” Azóta az egész világon pontosan tudják a nevét. Vajon boldogabb?)

„Laura azt mondta, hogy szép vagy” – folytatta. „Nem vagy szép, csak kék a szemed. Ezek a római lányok megbolondulnak, ha kék szemet látnak” mondta meg-vetően.

Laura, a színésznő, mellettem állt, figyelt minket. Nevetett. „Miért nem mondod meg neki? Miért nem mondod meg neki?” – biztatott és oldalba taszított a könyökével.

Zavarban voltam. Még nem szoktam meg, hogy nyíltan, harsányan kell itt beszélni. Hogy őszintén, keményen, élesen kell elmondanom az álláspontomat. Valamit dadogtam.

Laura tele szájjal nevetett. Ilyenkor a Dúcéra hasonlított. Azt pletykálták, hogy az anyja Mussolini szeretője volt. „Nem szereti a filmjeidet, Pier Paolo. Utálja a filmjeidet, Pier Paolo!”

A klán felsorakozott a padrone mögött. Eddig mintha észre se vettek volna. Most mindnyájan engem néztek, ugrásra készen, hátha verekedni kell. No, nem ököllel. Szavakkal. Még a szelíd, kedves örökdiplomata Bernardo is ott állt a főnök mellett.

„Miért utálsz?” – kérdezte tőlem. Végre kinyögtem: „Mert provokátor vagy, Pier Paolo.” Mindenki nevetett. Ő nem. Felállt. Félkézzel átölelt.

„Miklós.” Lassan mondta a nevemet. Ízlelgette. Pontosan akarta kiejteni, különösen a szóvégi „s” betűt. „...A te filmjeid se filmek. Provokációk. Az egyszerű nézőnek elviselhetetlenek.” Most se nevetett. Megcsókolt. A padrone felavatott. A klán befogadott. Római lettem.

...És akkor, amikor a fekete furgon előtt szétnyílt a tömeg és a kocsi gyorsuló tempóban hagyta el a Virágok Mezejét, én is ott futottam koporsója után. Ninetto Davoli kiabált, zokogott, öklével verte a mellét, homlokát. És egy csoport fiú és lány. Belekapaszkodtak a koszorús autóba, ordítottak.

Az én könnyeim csendesen folytak. Hangot se ejtettem. Nem voltam igazi római.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/07 26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5234