KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/február
• Zalán Vince: „Éjlakó lelkeknek a fény” Örök mozi
• Csala Károly: Tóth János mozija Interjú két részben
• N. N.: Örök mozi Összeállítás Tóth János rövidfilmjeiből
• Koltai Tamás: Korunk hőse a játszótéren Talpra, Győző!
• Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben A pártfogolt
• Zsugán István: Krónika a Don-kanyarról Beszélgetés Sára Sándorral
• Molnár Gál Péter: A Kelekótya Angyal Jacques Tati utolsó halála
• N. N.: Jacques Tati filmjei
• Bikácsy Gergely: A pilóta felesége
• András László: Tánc és tragédia
• Rubanova Irina: Változatosságra törekedve Szovjet film, 1982
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Akit Bulldózernek hívtak
• Hollós László: Szerelem Montrealban
• Ardai Zoltán: Ez volt a jazz
• Zoltán Katalin: Bulldogok és cseresznyék
• Deli Bálint Attila: Szemben a világgal
• Harmat György: Egy zsaru bőréért
• Harmat György: A banda fogságában
• Csala Károly: Mise Macedóniában Csak harmadát láttuk
• Ardai Zoltán: A Kolónia
• Peredi Ágnes: Éjszakai lovasok
• Lajta Gábor: Kamaszkor
• Schubert Gusztáv: Üldözés a sztyeppén
• Deli Bálint Attila: A lator
VIDEÓ
• Pogány Csaba: Kazetták, készülékek, jogszabályok
• Lipovecz Iván: A videopiac, a videogyártás kérdőjelei az NSzK-ban
TELEVÍZÓ
• Bársony Éva: Tudósok a kettesen A közművelődési műsorokról
• Gambetti Giacomo: A kínai kaland Filmsorozat Marco Polóról
KÖNYV
• Hegedűs Zoltán: A hagyma és a liliom
KRÓNIKA
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Bolykovszky Béla halálára

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kovásznai György furcsa világa

Fából vaskarika?

Eszéki Erzsébet

Kecskeméten, a második animációs szemlén kiállított Kovásznai György-festmények és levetített rajzfilmjei szürrealisztikus világról árulkodnak. A figurák elrajzoltak: a tervező-rendező úgy mozgatja teremtményeit, hogy bizonyos vonásokat kiemel, eltorzít. Ugyanakkor legizgalmasabb alkotásai jócskán kötődnek a valósághoz.

Animáció és valóságközeliség? Fából vaskarika! Hiszen az animációs film lényege éppen az, hogy trükkasztalon születik – egymás után, kockánként rögzített képekből. Amit látunk, az rajzolt, festett alakok, gyurmafigurák, bábok mozgatása. Azt már csak a kontraszt kedvéért említem, hogy a nem-animációs film esetében élő személyek folyamatos játékát, beszédét veszi a kamera. A natúr film tehát konkrét látvány, ezért sem könnyű a mozivásznon szürrealisztikus képeket, mondjuk, álmokat visszaadni. Rajzok, festmények egymásutánja viszont annál alkalmasabb víziók érzékeltetésére, a rögzített kép mozgatása képzelőerőnket is képes mozgásba hozni. Kovásznai György furcsa világa leginkább akkor ragadott meg, amikor igyekezett összehozni e kétféle szférát. Amikor a gyors képzettársításokat kiváltó, elvont képi világhoz narrációval teremti meg a filmek reális alapját. Ez a valóságalap teszi rajzolt-festett vállalkozásait földközelivé, miközben a látvány nyomán szárnyalni kezd a fantáziánk.

Kovásznai sokoldalú alkotó volt, rendező, festőművész, novellista, filmforgatókönyv-író, tanulmányszerző. Filmjei szintén sokoldalúak; ötletesen hozza egységbe a többféle réteget: a reális narrációt az elvontsággal és a mindig remek zenével. A kecskeméti emlékműsorban látott tizenkét kisfilm közül a valósághoz kötődő darabok izgalmasak igazán: a Hullámhosszok, a Körúti esték és a Riportré. (A Kecskeméten nem vetített Habfürdő című rajz-játékfilmjében is vissza-visszatérnek a riportelemek.)

Az 1971-es Hullámhosszok mindössze hat és fél perces. Valaki egy rádió gombját csavargatja, hol zenét hallunk, hol híreket – ez a valóságalap. Erre épül a képi látvány, amely asszociációkat vált ki a nézőből. A rajzok-színek a hallottakkal együtt gerjesztenek hangulatot. Még nyilvánvalóbb a valósághoz kötöttség a Körúti estékben és a Riportréban. Az előbbi egy pesti kávéház furcsa vendégeit vonultatja fel; remek, kifejező figurák, finom iróniával ábrázolt alakok. Csak beszédfoszlányokat hallunk, mint ahogy a híressé vált Riportréban is; magnóra vett riportrészletek hangzanak el, közben pedig nem a riportalanyok lefényképezett arcát látjuk, hanem megrajzolt – pontosabban: elrajzolt – vonásaikat. Képzeletünk azért mozdul meg, mert a filmbéli típusokat nekünk kell összeraknunk, mint egy mozaikképet.

A Körúti estékben asztalkáknál ülők fecsegnek. A Riportré alanyai – a fizikai munkástól az írón át a filmrendezőig – mindenféléről mesélnek: szexről, masszázsról, megélhetésről. Mindenki csak egy-egy gondolatot mond, de jellemző, ahogy az illető beszél: fellengzősen vagy tudálékosan, netán csupa töltelékszóval. A karikatúraszerű rajzok vonásokat emelnek ki, és képesek érzékeltetni belső tulajdonságokat is. A rajzfilmek hebegő hőseinek légkörük van. A narráció és a – sohasem bántó iróniával megrajzolt – képi világ alapján megelevenednek a köznapi életből jól ismert típusok. Néhol azonban a beszélők fogalmazásmódja nem könnyedséget sejtet, hanem szerkesztői lazaságot. Feltűnő ez azért is, mert Kovásznai György filmjeiből kiderül, hogy nemcsak iróniája volt, hanem a poentírozással sem állt hadilábon. Ötletesen fejeződik be például a Tükörképek: hat és fél percen át nézi a múzeumba látogató macska és kutya a kutya-macska képeket, ám a kiállításról kijövet – s itt jön a csattanó –, a folyónál megrémülnek saját tükörképüktől. Hatásos a Várakozni jó vége is. A sorompó előtt kocsisor torlódik össze, az utasok unalmukban táncra perdülnek, aztán annyira belefeledkeznek a zenébe, hogy észre sem veszik: már rég elment a vonat. A bakter közli velük a hírt, a várakozók elhúznak, s a bakter táncra perdül egy menyecskével. A rendezőnek tehát volt érzéke a befejezéshez, a „riportos” filmek mégis befejezetlenek. Igaz, csak beszédfoszlányokat hallunk, amelyek alig-alig épülnek egymásra, közben akár ki is mehetünk, majd újra visszajöhetünk, különösebb zökkenő nélkül kapcsolódhatunk be a vetítésbe. Az üres recsegésnek gyakran dramaturgiai funkciója van, olykor mégis lassúnak érezni a tempót, a rövidfilm hosszabbnak rémlik, mint amennyit az ötlet megér.

Kovásznai György – elképesztően sok munkát követelő – filmjeiben egyéni stílust talált. Életműve hamar lezárult. 1983-as haláláig huszonhat filmet készített, s néhánnyal határozottan jelezte, hogy nem is annyira fából vaskarika a valóságközeliség meg az animáció.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/10 43-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4929