KritikaAz osztályIskolakultúraMargitházi Beja
A 2008-as Cannes-i aranypálmás filmben mintha a Gyűlölet külvárosi kölykei szabadulnának be a Holt Költők Társaságába.
Figyelemreméltó tanárfigurák apropóján többször is visszaülhettünk mostanában az iskolapadba (A hullám, Fél Nelson, Hajrá boldogság, Kétely), de a középiskolai francia tanár Begaudeau regénye alapján készült Cantet-film nem csak azért speciális mind között, mert főszereplőjét maga, az eseményeket nagyrészt személyesen is átélő, majd azt regényben elbeszélő szerző alakítja. Az iskola itt nem csupán a tanár színpada; ebben a történetben (és filmben) a diákok legalább olyan figyelemreméltó szerepet játszanak, mint idealista és esendő osztályfőnökük, közös óráik pedig olyan intenzív látleletét adják egy mikroközösségnek, amelyhez foghatót iskolai környezetben éppen egy francia dokumentumfilmben (Nicolas Philibert: Én, te, ő) láthattuk nemrégiben.
Erőteljes itt-és-most atmoszféráját Az osztály azonban nem dokumentumfilmként teremti meg, hanem egyszerű formai megoldásokkal, konfliktust generáló figurák és szimptomatikus hétköznapi helyzetek mesterien hiteles felidézésével. Idő-tér koordinátái meglehetősen feszesek: egy teljes tanévet fog át, két óra alatt, gyakorlatilag szó szerint „entre les murs”, azaz a falak között. Sok iskolában ez maga lenne a tömény unalom, de ebben az osztályban Esmeralda, Souleymane, Nassim, Khoumba, Wey, Boubacar, Barak, Louise, Arthur és társai történetesen „franciául” tanulnak. Nem mintha nem ismernék a nyelvet: többségük már itt született, másodgenerációs afrikai, arab, kínai bevándorló, de vannak itt franciák és frissen emigráltak is. Ilyen felállásban az óráknak csak apropója a nyelvtanulás, ami itt folyik, az valójában kőkemény interkulturális identitásháború − egyben a francia heroikus integrációs törekvések kudarca, mert François és diákjai, a legjobb szándékok ellenére, időről időre a különbségek összehangolhatatlanságával találják szembe magukat. Nyelvtani példamondatok, lelkesen megoldott házi feladatok mesélnek mindennél beszédesebben arról, hogy a multikulturalizmus nem társadalmi valóság, hanem az a lejárt szavatosságú idea, melynek jegyében valójában sohasem lehetett sikeresen integrálni a párhuzamos társadalmak életét élő etnikai kolóniákat.
Cantet filmjében mintha a Gyűlölet külvárosi kölykei szabadulnának be a Holt Költők Társaságába, de ezúttal az iskola maga a küzdőtér. François alapvetően voltaire-i elszántsággal és szokratészi türelemmel viszonyul az előtte tornyosuló feladathoz. Kérdezve tanít, a ráció és a tudás nevében magyaráz, indokol, ironizál és provokál, a nyílt konfrontáció és a tévedés lehetőségét egyaránt bevállalva. Bár diákjai pimaszul gyakorlatias észjárás nevében kérdőjeleznek meg szinte mindent, amit végig akarnak csináltatni velük, Francois óráin nincs erőszak, fegyelmezés vagy büntetőpont, csak vita, érvelés és szópárbaj. Legyen a felvetődött téma saját szexuális orientációja, a sznobság, a szégyen, a tisztelet, öltözködési stílusok vagy a francia nyelvtan, a világosan és határozottan körberajzolt pályán levezényelt retorikai meccsek alapszabálya a kölcsönös elfogadás, tétje pedig az indulatok racionalizálása és verbális síkra terelése. Így is csak percekre sikerül egyensúlyt vagy egyetértést beállítani, ráadásul a tegnapi eredményeknek nincs holnapja: a diákok megszerzett bizalma törékenyebb a legvékonyabb tojáshéjnál, és minden előrelépésről idejekorán kiderülhet, hogy csak látszólagos volt.
Az élete első játékfilmjét 36 évesen jegyző Laurent Cantet társadalomból kivonuló hősök, csődöt mondó utópiák (Időbeosztás, Asszonyok paradicsoma) és mikroközösségi drámák (Időn kívül, Emberi erőforrások) után épp a megfelelő pillanatban talált rá Begaudeau díjnyertes regényére, melynek szituációit és szereplőit meglehetősen szabadon használta fel a forgatás során. Az egyik legjobb döntése valószínűleg a cselekményhez rendelt aszketikus filmforma volt, amellyel az osztálytermi folyamatok „fekete dobozát” a jelenlét erőteljes illúziójának klausztrofóbiamentes megkreálásával képes rekonstruálni. Bár az események hitelességét és életszerűségét hangsúlyozó dogmás hatású kézikamerahasználat is felmerülhetett volna, Cantet inkább három HDV kamera váltott képeivel dolgozik. Miközben a szereplők végigbeszélik a filmet, a nézőnek szinte fel sem tűnik, hogy végeredményben kétórányi beállítás-ellenbeállítást követ végig, a többnyire magas feszültségű párbeszédeket ugyanis körülbelül olyan stílusban kísérik a snittváltások, mint a labda útját egy a teniszmeccs-közvetítésen. Az osztály ilyen értelemben az arcok filmje, amelyben sohasem unalmas közelképek igazítanak el az egyre ismerősebb belső terekben.
De nemcsak a tér ennyire kicentizett: az osztálytermi konfliktusok úgy exponálódnak, hogy mindeközben a karakterek magánélete jórészt az iskolán kívül marad. Egyik itteni tanár sem pályakezdő álmodozó, de ahogy François-ról, úgy róluk sem tudjuk meg, hogy mi motiválja őket; csak azt látni, ahogyan − a film egyetlen erőteljesen idealizált mozzanataként − már-már angyali józansággal, bölcsességgel és empátiával tárgyalják meg a fegyelmi és szervezési problémákat. A diákokról itt-ott kiderül egy-egy árulkodó részlet − Wey anyját hazatoloncolhatják, Esmeralda rendőr vagy rapper szeretne lenni, Nassim szereti a dekoltázsokat, Boubacar szégyell barátja anyjával enni stb. − de alapvetően senki sem több annál, mint akinek ott és akkor mutatkozik. A közös feladatmegoldások, tanári és szülői eszmecserék, szünetbeli beszélgetések jól adagolt helyzeteiben nincs fő- vagy főbb szereplő: nem François, és nem is az osztály áll aközéppontban, hanem ez a közöttük félre- és egyetértéseken keresztül folyamatosan formálódó viszony komplikálódik jelenetről jelenetre. Külön dramaturgiai érdem, ahogy ebben az erőtérben szinte észrevétlenül készülődik Souleymane, a megközelíthetetlen és kezelhetetlen fekete fiú tragédiája, melyhez az egész jóindulatú rendszer, és a saját módszerének csapdájába esett François egyaránt akaratlanul asszisztál.
Ez egyike az olyan típusú nehezen elmesélhető konfliktushelyzeteknek, amelyben a véletlenek együttállása annyira hihetetlen, hogy az egész éppen ettől lesz elképzelhető és elfogadható: a demokratikus rendszer biztosítja a diákképviseletet az oktatói értékelő gyűléseken, a lányok egyik tanáruktól itt hallott és félreértett jellemzést mondanak vissza Souleymane-nak, mely a lehető legrosszabb pillanatban derül ki az osztály nyilvánossága előtt, mire François keserű indulattal olcsó lotyókhoz („pétasse”) hasonlítja a két nagyszájú intrikust. A fiú felháborodásával, kirohanásával és véletlen mozdulatával az abban a pillanatban torlódó, párhuzamos indulatok olyan pontos rekonstrukciója valósul meg, mely mindennél élesebben és nyersebben képes közvetíteni a cselekményben ezidáig felépített értékek kockára kerülését. Annyi kötőmódi stílusértékről, szavak jelentésárnyalatairól szóló órai vita után lényegében François pedagógia módszerének diadala és egyben kudarca az, ahogyan a lányok ezek után lecsapnak a vulgáris kifejezésre, és feljelentik tanárukat az igazgatónál. Ráadásul mindez csak kínos és zavaró részletté válik abban a fegyelmi ügyben, mely a Souleymane okozta sérülés nyomán a fiú kicsapásával, és ennek következményeként Maliba való hazaküldésével végződhet. Azaz: mindenki hibás egy kicsit, egyúttal tökéltesen ártatlan.
Cantet castingja is hibátlan volt. Begaudeau-ban, akivel közösen írják át a regényt forgatókönyvvé, jó szemmel látja meg önnön tanári alteregójának lehetőségét. Nincs hamis pillanata, saját habozásait, melléfogásait és szónoki sikereit öreflexió-mentesen, láthatatlan technikával reprodukálja. A kamaszok filmbeli természetessége mögött pedig komoly, de nem izzadságos munka áll. A saját keresztneveiken szereplő, 13-15 éves középiskolai diákok nem azonosak az eredeti történetben szereplőkkel, önmagukből építették fel − tanévnyi heti egy workshopon − a gyakran sajátjuktól merészen eltérő figurákat. Az improvizációk nyomán olyan vibráló, életteli személyiségek születtek meg, mint a cserfes-intrikus Esméralda (Esmeralda Ouertani), a makacs, okos és mély érzésű Khoumba (Rachel Régulier), vagy Frank Keïta gondosan rétegzett, enigmatikus Souleymane-ja.
Az Arany Pálmás Az osztály intézményi működést, nemzeti identitást (franciaság, afrikaiság) problematizál − csöppet sem didaktikus módon. Helyzetei és figurái áthallások nélkül is működnek. Nem a nagy, hanem az erős, jó arányérzékkel, okosan megcsinált francia filmek sorát gyarapítja. Legelegánsabb megoldása pedig talán az, ahogyan eközben senki mellett és ellen nem foglal állást.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1435 átlag: 5.37 |
 |
|
