KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/január
KRÓNIKA
• N. N.: Alberto Cavalcanti, King Vidor, Elio Petri, Jacques Tati

• Zalán Vince: Színt vallani Új Balázs Béla-kötetek
• Balázs Béla: Filmkritikát! Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Nanuk, az eszkimó Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: A kritika kritikája Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Pénzért mindent Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Polikuska Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Levél Erdei belügyminiszter úrhoz a cenzúráról és egy szép magyar szóról Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Koltai Tamás: Szakszeűen kisiklatott vonatok Viadukt
• Koltai Ágnes: Varázslók és emberek Tündér Lala
• Boros István: Elsőfilmesek, 1983 Erdőss Pál, Sólyom András, Szurdi Miklós, Vészi János
• Nemes Nagy Ágnes: Vadnyugat keleten A testőr
• András László: Ötezer éves történet A postás mindig kétszer csenget
• Molnár Gál Péter: Játék a bizonytalansággal Madarak
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Múlt és jelen Mannheim
• Zsugán István: Emberek a fevevőgép előtt Nyon

• Bikácsy Gergely: Bálnák és szalamandrák Vázlat Alain Tannerről
• N. N.: Alain Tanner filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A gránátalma színe
• Kövesdi Rózsa: Várlak nálad vacsorára
• Simándi Júlia: A 34-es gyors
• Simándi Júlia: Az elnök elrablása
• Kapecz Zsuzsa: Nyugtalanság
• Farkas András: Kétes hírű menyasszony
• Schubert Gusztáv: Szökés a halál elől
• Schubert Gusztáv: Szerelmek, esőcseppek
• Varga András: Végállomás
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A művész élete képekben Liszt Ferenc
• Szilágyi János: A Kockázat kockázata
• Csepeli György: Kant a televíziót nézi A tévéműsorok tetszéséről
KÖNYV
• Simándi Júlia: A hallgatag Asta

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A bíró szeme

Labdarúgó-világbajnokság

Baski Sándor

A videóbíró bevezetésével a FIFA nem áttörte, hanem egyből le is dózerolta a negyedik falat.

 

A labdarúgás világának mindig is része volt a pantomimművészet, de a láthatatlan akadályokban felbukó vagy kezüket rázva piros lapot reklamáló játékosok repertoárja idén egy minden korábbinál népszerűbb koreográfiával bővült. A 2018-as vébén mindenki láthatatlan téglalapokat rajzolt a levegőbe.

A helyzet már csak azért is ironikus, mert a játékvezetőknek eddig úgy kellett eljátszaniuk a szerepüket, mintha a negyedik fal, a közönség szemeként funkcionáló több tucat kamera nem is létezne, és mintha nem tudnák, hogy döntéseiket azonnal kinagyítják, lelassítják, visszajátsszák az egész világ számára. A videóbíró, vagyis a VAR (video assistant referee) bevezetésével a FIFA nem áttörte, hanem egyből le is dózeroltatta a negyedik falat. Míg korábban szentségtörésnek számított a videótechnika alkalmazásának még a gondolata is, az idei világbajnokságon a videózás aktusa került fókuszba. A bírók a játékot megszakítva átvedlettek nézővé, a több százmillió tévénéző pedig élőben követhette a képernyőn, ahogy a játékvezetők a pálya szélén képernyőket néznek, miközben bepillanthattak a videószobába is, ahol még több asszisztens figyelt még több kijelzőt.

A VAR bevezetésének borítékolható tanulsága, hogy a fizikában és a pszichológiában is jól ismert „megfigyelési-effektus” hatványozottan érvényesül, vagyis a megfigyelés ténye, illetve tudata megváltoztatja a megfigyeltek viselkedését. A játékosok eddig is tisztában voltak vele, hogy a kamera leleplezheti a fair play szabályait zárójelező trükkjeiket, de nem izgatták magukat emiatt. Azzal, hogy a bíró is nézővé vált, a futballistáknak új helyzethez kell adaptálódniuk.

Köztudott, hogy lassítva minden apró kontaktus 8 napon túl gyógyuló sérülésnek tűnik, erre az optikai illúzióra apellálva követelik sokan még az ártalmatlanabb ütközéseknél is a VAR használatát. Az intelligensebb játékosok már rájöttek, hogy a szuperközelik árnyaltabb alakításokat kívánnak, de a többségnek, köztük a brazilok legnagyobb sztárjának ez még nem esett le. Nem azért vált Neymar az oroszországi világbajnokság végére közröhej és közmegvetés tárgyává, mert megpróbálta megtéveszteni a bírókat – a szurkolók, ha kelletlenül is, de elfogadják, hogy a győzelemnek néha ez az ára –, hanem mert ripacskodása rossz fényt vet a sportágra. Míg a többség igyekszik a realista színjátszó iskola hagyományait követni, addig a látványos műesések után métereket guruló Neymar a némafilmek hagyományaihoz nyúl vissza, mintha csak parodizálni akarná a közeget, és leleplezni azt a hallgatólagos konszenzust, hogy a pályán minden játékos színész is egyben. És amíg a szuperlassítások az ártatlan összekoccanásokat súlyos ütközéseknek láttatják, addig az ügyetlen műeséseket és az indokolatlan fetrengéseket is hasonlóképpen torzítják el, vagyis még röhejesebbé teszik – így élhet tovább főműsoridőben a burleszk rég halottnak hitt műfaja, amely közösséget is teremt. A játék taktikai elemeit nem mindenki érti, de a csetlő-botló focista komikusokon életkortól, nemtől, származástól függetlenül együtt nevethetünk.

A videóbíró létezése ugyanakkor ismét rávilágít arra a problémára, hogy a pályán belüli „valóság” megismerhetőségét az eseményeket pásztázó kamerák száma nem feltétlenül szavatolja, azaz egy-egy ítéletet különböző szögekből visszanézve nem hogy oszlana, de inkább sűrűsödik a köd. (Arcjáték, Futball a tévében – Filmvilág, 2008/06.) Korábban a „játékvezető is csak ember”-közhely jegyében kaptak felmentést a hibázó bírók, és a futballisták is így tudtak a kötelező reklamálás után napirendre térni a vitatott eset fölött. A VAR bevezetésével a valódi, nem eljátszott szabálytalanságot gyanító játékosok, edzők felháborodása sokkal elemi erejűbb, talán mert úgy gondolják, hogy a technika alkalmazásával 100%-os hatékonysággal megállapítható az objektív igazság, vagyis az a bíró, aki ennek megismerése után sem hoz kedvező ítéletet, vagy nem is hajlandó kikérni a videóbíró segítségét, az nem gyarló ember, hanem közönséges csaló.

Ha a játékosok közül nincs is mindenki elragadtatva a technika megjelenésétől, a nézőknek nem lehet okuk panaszra. Sokan tartottak tőle, hogy a mérkőzésmegszakítások unalmas holtidőkhöz vezetnek, de ennek az ellenkezője történik. A közvetítések rendezői osztott képernyős megoldással fokozzák a feszültséget, alig egy perc alatt az érzelmek minden skálája lejátszódik az arcokon, és a drámát ilyenkor kivételesen nem gyártja, hanem közvetíti a kamera.

Nem igazolódott be az a félelem sem, hogy a VAR kiöli a játékból a tökéletlenség szépségét, azt az izgalmat, amit a bírói tévedések – a küzdő feleket ideális esetben azonos arányban sújtó – lehetősége jelent. Amíg a videószobában emberek dolgoznak, és amíg a végső verdiktet a 33 kamera felvételéből összeállított képanyag nyomán az a bíró mondja ki, akinek továbbra is csak két szeme van, mindig lesz miért felháborodni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13752