KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/december
• Almási Miklós: A szentek is csak emberek Guernica
• Koltai Ágnes: Kettős portré A látogatás
• Kozák Márton: A művészet nem magasugrás Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Spiró György: Remekmű a léten túlról Agónia
• Hegedűs Zoltán: Drámai diagnosztika Jelenetek a bábuk életéből
• Molnár Gál Péter: Amerikai álmatlanság Esküvő
• Bajor Nagy Ernő: Nevük nem szerepel Riport statisztákról
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A dolgok állása Velence
• Létay Vera: Eltűnt leopárdok nyomában Locarno

• Máté Judit: Akkor jó a film, ha... Római beszélgetés Agéval a forgatókönyvírásról
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Kölcsön vagy ajándék
• Gáti Péter: A névtelen zenekar
• Simándi Júlia: Asta, angyalkám
• Greskovits Béla: A Kisdarázs
• Peredi Ágnes: A csendbiztos
• Hollós László: Lány tengeri kagylóval
• Deli Bálint Attila: Kenyér, arany, fegyver
• Farkas András: Isten veled, kicsikém!
• Varga András: Bűnös dal a Föld
• Gervai András: Az éjszakai utazók
TELEVÍZÓ
• Rózsa Gyula: Korniss Péter fotóesztétikája Fotográfia
• Rózsa Zoltán: Száznyolcvan folytatásban, csúcsidőben A brazil telenoveláról
• Kézdi-Kovács Zsolt: A francia tévé és a filmek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A hatalom változatai Egy újabb olasz Jancsó-monográfiáról
• Csala Károly: Az animációs film története Giannalberto Bendazzi kísérlete

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hangkép

Ott vagyunk minden kilométerkőnél

Petri Lukács Ádám

A szövőlepkék kilométerekről megérzik az illatok üzenetét, nekünk a szagtelefon az egyetlen esélyünk.

 

Iványi Marcell után a rostocki Anette Motz-Nollenek is sikerült egy vizsgafilmmel betörnie az európai-filmtudatba. A Presszóhoz hasonlatosan egyhelyszínes filmjében egy kórházi vizsgálóban zajol hetvennyolc percen át a mese. Nicolas doktor tizenöt évvel ezelőtt egy pókerpartin felfigyelt arra, hogy a házigazda kutyája rettentő büdös. A kutya középfülgyulladásban szenvedett. Másfél évtizeddel később, amikor egy idős asszony tért be a rendelőjébe, ugyanaz a szag csapta meg. Bizony, a néninek középfülgyulladása volt. Egy filmet kissé bajos a szag-érzet kifinomultságára felépíteni, most azonban a merész kísérlet teljes sikerrel járt. Élvezetes figyelni Nicolas doktort, amint felhagy az ultrahang-, CT-, röntgen-, vér- vizelet-laborbeutalók firkálásával, az eredmények elemzésével; és a diagnózis megállapításában csupán az orrára támaszkodik. A betegeknek először kissé terhes, hogy a vékony szájú, nagy orrú orvos a szájuk és a nyakuk körül szimatol nehézkes légvétellel, erősen szuszakolva, ám végül megszokják. Ráadásul kárpótolja őket, hogy ezzel a módszerrel mindig tökéletesen meg lehet állapítani a panasz okát. A doktort csak az bántja, hogy rengeteg kollégája hozzá fordul tanácsért, ám ő azokban az esetekben, amikor a beteg egy másik városban van, képtelen segíteni. Tarkovszkij megállapítása szerint: „A művész korántsem minden esetben fejezi ki magát egyszerűen és világosan. Ebből következnek a befogadás természetes nehézségei: önmagáról vagy a létről szóló elbeszélése, elmélkedései olykor nem könnyen érthetők meg. De az emberi kapcsolatok szakadatlan erőfeszítést igényelnek. Erőfeszítés, sőt szenvedélyes vágy nélkül egész egyszerűen lehetetlen megérteni egy másik embert.” A fenti gondolat tükrében tessék értelmezni a film azon fordulatát, amelyben az egyik beteg euforikus lelkesedésben tör ki, amikor megismeri Nicolas doktor módszerét, mert mint mondja, az orvos tudása felébresztette benne a kutatás vágyát és így elmulasztotta hónapok óta tartó, mindennapjait elfonnyasztó depresszióját. A kurd beteg, Abus örömködését, alkotás követi: elkészülnek a szagokat továbbítani képes portábilis telefonok. Ezeken a készülékeken nem lehet beszélgetni, viszont sóhajtozni kell bele, és a rostocki orvos a Kölnből, Bonnból, Jénából vagy éppen Koppenhágából vagy akár Tokióból kezdeményezett szag-hívásokból felállítja tévedhetetlen diagnózisát. Persze ez egyszeri ötlet, hiszen Tarkovszkijnál maradva: „Ebben az értelemben tehát a módszer felfedezése olyan, mint a beszédkészség felfedezése. És itt beszélhetünk a művészi kép, vagyis a kinyilatkoztatás születéséről. Ám azok az eszközök, melyeket a múltban a szenvedéssel megérlelt igazság közlésére fedeztek fel, a későbbiekben elcsépelt sztereotípiává válhatnak, és gyakran válnak is.”

A hülye is érti, hogy a Sztalker alkotója itt a szagkommunikációs eszközök térnyerésekor hódító szagkommunikációs-mozik ellen emeli fel a szavát. Mellesleg Karinthy annak idején azt mondotta, hogy a mozisoknak elég hamar le kell hátrálniuk az automobilos jelenetekről, mert az emberek a harmadik filmnél, amiben autók tűnnek fel a gyöngyvásznon, álomkórt kapnak.

Persze, Nicolas doktor története, nem a hogyan lett az ember óriás története, hanem egy gyilkosságé: valaki orrpolip-szagot lehel az orvos telefonjába, mire ő belehal a részvét keltette fájdalomba. Ami azt is bizonyíthatja, hogy Derrida tévúton járt, amikor az emberi élet erőszakos kioltása megszűnésének feltételéül a felszabadult és szubverzív kommunikációt jelölte meg. Hiszen a szagok némelyike elég felforgató dolog.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/02 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3975