KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/december
• Almási Miklós: A szentek is csak emberek Guernica
• Koltai Ágnes: Kettős portré A látogatás
• Kozák Márton: A művészet nem magasugrás Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Spiró György: Remekmű a léten túlról Agónia
• Hegedűs Zoltán: Drámai diagnosztika Jelenetek a bábuk életéből
• Molnár Gál Péter: Amerikai álmatlanság Esküvő
• Bajor Nagy Ernő: Nevük nem szerepel Riport statisztákról
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A dolgok állása Velence
• Létay Vera: Eltűnt leopárdok nyomában Locarno

• Máté Judit: Akkor jó a film, ha... Római beszélgetés Agéval a forgatókönyvírásról
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Kölcsön vagy ajándék
• Gáti Péter: A névtelen zenekar
• Simándi Júlia: Asta, angyalkám
• Greskovits Béla: A Kisdarázs
• Peredi Ágnes: A csendbiztos
• Hollós László: Lány tengeri kagylóval
• Deli Bálint Attila: Kenyér, arany, fegyver
• Farkas András: Isten veled, kicsikém!
• Varga András: Bűnös dal a Föld
• Gervai András: Az éjszakai utazók
TELEVÍZÓ
• Rózsa Gyula: Korniss Péter fotóesztétikája Fotográfia
• Rózsa Zoltán: Száznyolcvan folytatásban, csúcsidőben A brazil telenoveláról
• Kézdi-Kovács Zsolt: A francia tévé és a filmek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A hatalom változatai Egy újabb olasz Jancsó-monográfiáról
• Csala Károly: Az animációs film története Giannalberto Bendazzi kísérlete

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A boldogító nem

Harmat György

 

Amikor Tom Hanks 1994-ben elnyerte az Oscar-díjat a Philadelphia homoszexuális főhősének megformálásáért, a díjátadó gálán hálával és szeretettel említette meg homoszexuális irodalomtanára nevét. És most itt egy film, melynek főhőse kisvárosi tanár, akinek volt tanítványa hollywoodi sztár lett. Howard éppen nősülni készül, s menyasszonya társaságában izgatottan figyeli – akárcsak a városka többi lakója – a képernyőn az Oscar-ünnepséget. Nagy örömükre a tanítvány megkapja a díjat. S íme, mit kell hallania a tévéből a meghatott pedagógusnak? Hogy ő homoszexuális. Holott tudomása szerint nem az. William Wyler 1962-es alkotása, a Végzetes rágalom még tragédiaként kezelte két tanárnő feltételezett leszbikusságát, 1997-ben Paul Rudnick író és Frank Oz rendező már szatirikus vígjátékot kerekített a Tom Hanks-eset ihlette alapötletből. Ehhez persze nemcsak a megváltozott társadalmi közegre volt szükség, hanem arra is, hogy filmjükben tetemesen több legyen a „mozi”, mint az „élet”. Persze nagyon jól csinálják, és sok mindent bevetnek. Sztárok (Whoopi Goldberg, Glenn Close, Jay Lene) villanásnyi mókáját. Az Oscar-show filmbejátszásaként giccsparódiát. Nem utolsósorban pedig rendkívül szellemes karikatúrákat a szexuális irányultság sémáiról. (Hősünknek, Howardnak a cselekmény során rá kell döbbennie, hogy látens homoszexuális. Az egyik legfrenetikusabb jelenetben – kétségbeesetten és sikertelenül – meg akar felelni a Hogyan legyünk férfiak? című kazetta legkeményebb próbatételének: megpróbál mozdulatlan maradni Donna Summer I Will Survive-ja hallatán. Hiszen ahogy a tanácsadó mondja: „A férfiak nem táncolnak. Schwarzenegger sem táncol. Járni is alig tud.”) Elgondolkodtató mindazonáltal, hogy két éven belül ez már a második amerikai film (az első a Wong Foo, kösz mindent... volt), melynek végkifejletében egy kisváros teljes közössége vallja magát homoszexuálisnak, hogy bizonyítsa szolidaritását a hátrányos helyzetű hősökkel. Honnan veszik az amerikai filmesek azt a hazugságot, hogy az emberek tömegben vállalnak sorsközösséget a „másokkal”, a kitaszítottakkal? Az amerikai filmekből. Meg az Oscar-gálákból. Lám, Tom Hanks is milyen gyönyörűen szólt egykori nevelőjéről. És hogy is fejezhette volna be másképp beszédét: „Isten, áldd meg Amerikát.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/03 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3648