KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/december
• Almási Miklós: A szentek is csak emberek Guernica
• Koltai Ágnes: Kettős portré A látogatás
• Kozák Márton: A művészet nem magasugrás Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Spiró György: Remekmű a léten túlról Agónia
• Hegedűs Zoltán: Drámai diagnosztika Jelenetek a bábuk életéből
• Molnár Gál Péter: Amerikai álmatlanság Esküvő
• Bajor Nagy Ernő: Nevük nem szerepel Riport statisztákról
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A dolgok állása Velence
• Létay Vera: Eltűnt leopárdok nyomában Locarno

• Máté Judit: Akkor jó a film, ha... Római beszélgetés Agéval a forgatókönyvírásról
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Kölcsön vagy ajándék
• Gáti Péter: A névtelen zenekar
• Simándi Júlia: Asta, angyalkám
• Greskovits Béla: A Kisdarázs
• Peredi Ágnes: A csendbiztos
• Hollós László: Lány tengeri kagylóval
• Deli Bálint Attila: Kenyér, arany, fegyver
• Farkas András: Isten veled, kicsikém!
• Varga András: Bűnös dal a Föld
• Gervai András: Az éjszakai utazók
TELEVÍZÓ
• Rózsa Gyula: Korniss Péter fotóesztétikája Fotográfia
• Rózsa Zoltán: Száznyolcvan folytatásban, csúcsidőben A brazil telenoveláról
• Kézdi-Kovács Zsolt: A francia tévé és a filmek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A hatalom változatai Egy újabb olasz Jancsó-monográfiáról
• Csala Károly: Az animációs film története Giannalberto Bendazzi kísérlete

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az óceánjáró zongorista legendája

Bori Erzsébet

 

Úgy fest, mintha Tornatore új filmjével egyszerre pályázna Benigni honfitárs újvilági sikereire és Fellini honfitárs elképesztő hajóvállalkozásának ismétlésére.

Az 1900 legendája az Európa és Amerika között ingázó Virginia óceánjárón, annak is inkább a belső tereiben játszódó romantikus mese a talált gyermekről. 1900 onnan nyerte a nevét, hogy az 1900. évben született, a mondott hajó rakterében. A rosszéletű anya olasz lehetett, a jólelkű megtaláló és nevelőapa viszont oxfordi tanulmányok után állhatott be fűtőnek, mert hősünk felcseperedvén hibátlan és választékos angolsággal fejezi ki magát; és ez nagyobb csoda a maga nemében, mint az, hogy zongoravirtuóz lett belőle, pedig nem folytatott zenei tanulmányokat és másmilyet sem, hiszen soha ki nem tette a lábát a hajóról, amelyen született. Pénz, siker, nő külön és együtt is kevés volt ahhoz, hogy a kedvéért a szárazföldre lépjen.

Filmeseknek, kivált egy színes, szélesvásznú hollywoodi film rendezőjének nagy kihívás egy ilyen két és fél órás hajóút, apai-anyait beleadtak, hogy meglegyen a kellő látvány, mozgalom, izgalom. Van itt elszabadult zongora – ez a film legjobb, Tornatoréhoz leginkább méltó jelenete –, fergeteges mulatság a fedélközben és fényes koncert az első osztályon, plusz versenyzongorázás a jazz büszke feltalálójával.

Minden hiába. Ha Tornatore pályája (jelesül a Cinema Paradiso) azt példázza, hogy az olaszoknak nem feltétlenül áll rosszul a túláradó érzelmesség, akkor az 1900 legendájából az derül ki, hogy ezt csak a hazai filmmel együtt lehet Amerikába exportálni.

A legkínosabb mégis az, amit a zenéről mond, gondol és mutat a film. Ilyen ordas közhelyekkel és lila elcsöppenésekkel a kereskedelmi televíziók tolksóiban szokták traktálni a nézőket. És tévedés volt Alessandro Bariccóval íratni forgatókönyvet csak azért, mert ő jókat írt már tengerekről, utazókról és csodabogarakról. Tévedés volt Tim Roth-ra bízni a főszerepet, aki láthatóan feszeng e kiagyalt karakter bőrében. És tévedés volt Amerikába hajózni, mert az 1900 legendájából nem lett más, mint egy glancos, cukros és grandiózusan érdektelen film.

Rendezőnk mintha csak megirigyelte volna Benigni honfitársa újvilági sikereit: elindult hát ő is Amerikába a századforduló táján hajóra szállott sok-sok olasszal együtt, hogy egy amerikai ízlésű történettel Amerikában csinálja meg a szerencséjét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3153


előző 1 következőúj komment

Balogh Zoltán#1 dátum: 2009-05-06 07:36Válasz
Engem lenyűgözött a hangulata,a mondanivalója,az érzelemvilága ,a látványa ,a tartalma s az üzenete.
Ha leülök egy filmet nézni akkor általában hagyom hogy vigyen magával.S ha maradandó élményt nyújt az utazás ,akkor az ugye jó:) Persze nyílván az sem mindegy éppen milyen hangulatban áll neki az ember. Hmm mit is írhatnék nehéz szerintem szakmai szempontból jobbról balról véleményezgetni(vagy csak számomra) mikor annyi nyílvánvaló és rejtett érzelem árad a filmből.
Nem is beszélve az "apró" bölcsességekről a sorok között olvasva:)