KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/december
• Almási Miklós: A szentek is csak emberek Guernica
• Koltai Ágnes: Kettős portré A látogatás
• Kozák Márton: A művészet nem magasugrás Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Spiró György: Remekmű a léten túlról Agónia
• Hegedűs Zoltán: Drámai diagnosztika Jelenetek a bábuk életéből
• Molnár Gál Péter: Amerikai álmatlanság Esküvő
• Bajor Nagy Ernő: Nevük nem szerepel Riport statisztákról
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A dolgok állása Velence
• Létay Vera: Eltűnt leopárdok nyomában Locarno

• Máté Judit: Akkor jó a film, ha... Római beszélgetés Agéval a forgatókönyvírásról
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Kölcsön vagy ajándék
• Gáti Péter: A névtelen zenekar
• Simándi Júlia: Asta, angyalkám
• Greskovits Béla: A Kisdarázs
• Peredi Ágnes: A csendbiztos
• Hollós László: Lány tengeri kagylóval
• Deli Bálint Attila: Kenyér, arany, fegyver
• Farkas András: Isten veled, kicsikém!
• Varga András: Bűnös dal a Föld
• Gervai András: Az éjszakai utazók
TELEVÍZÓ
• Rózsa Gyula: Korniss Péter fotóesztétikája Fotográfia
• Rózsa Zoltán: Száznyolcvan folytatásban, csúcsidőben A brazil telenoveláról
• Kézdi-Kovács Zsolt: A francia tévé és a filmek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A hatalom változatai Egy újabb olasz Jancsó-monográfiáról
• Csala Károly: Az animációs film története Giannalberto Bendazzi kísérlete

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kuroszava-kiállítás

A Császár rajzos kabinetje

Lajta Gábor

 

„Megpróbáltam annyira pikturális lenni, amennyire csak lehetséges.”

(Kuroszava)

 

Néhány hétig láthattuk Kuroszava Akira (akit japán kollégái Császárnak is neveztek, vagy amíg merték, csúfoltak) színes rajzait, papírra készült munkáit a budapesti Puskin mozi falain. Pontosabban eredeti mûveket csak két napig lehetett látni: ezután az eredetikrõl készült színes nyomatokat – s jóllehet ez csökkenti az illúziót, megérthetõ, hiszen egy mozi nem teremthet múzeumi biztonságú körülményeket.

Kuroszava, munkásságának utolsó húsz évében több „promóciós” kiállítást is rendezett képeibõl, filmjei bemutatása elõtt, után. Kellett a támogatás, és volt is mivel elõrukkolnia: hiszen egyedül az Árnyéklovashoz 500 (!) elõkészítõ rajz készült, színes és nem is kisméretû munkák.

A budapesti bemutató sajnos nem promóciós kiállítás. Kuroszava három éve elhunyt.

Kuroszava festõnek készült és tanult is, akárcsak a filmrendezõk közül Robert Bresson vagy Peter Greenaway. De jól tudjuk, hogy Eisenstein, Fellini vagy a mi Huszárik Zoltánunk szintén kitûnõen rajzolt. A kortárs festészetben aktív képzõmûvészként is dolgoznak (az említett Greenaway mellett) például Dennis Hopper – akinek az elmúlt hónapokban nagy retrospektív kiállítása volt Bécsben –, vagy a különleges érzékenységû David Lynch. A korán elhunyt Derek Jarman egy tárgykollázsát pedig éppen El Kazovszkij falán láttam. Fordított példa is akad több: például a festõként világhírû Julian Schnabel már második nagyjátékfilmjét rendezte meg.

De ne kalandozzunk túl messzire Kuroszavától. Az elõbb említett mûvészek többsége inkább az avantgárd sokoldalúság jegyében alkot-alkotott (nevezhetjük polihisztorságnak is). Kuroszavánál nem ez a helyzet. Õ csakis a filmjeihez készített képeket-rajzokat. De milyenek a munkái? Meglepõ – vagy éppen nem meglepõ módon – bizonyos szempontból nagyon hasonlítanak Eisenstein és Fellini rajzaira, sõt Huszárikéira is. A megközelítésmód közös bennük. Kissé rosszmájúan úgy fogalmazhatnánk, hogy az elsietettség, elkapkodottság. A vonalak nem csak az expresszivitás miatt száguldoznak, hanem a továbbgondolás, a következõ kép miatt. Az idõ nem telepedhet rá a képre, nem szõheti be pókhálóként sûrû és változatlan szerkezetté, nem, az idõ tovább fogja mozdítani – ahogy tovább gondolja a rajzoló filmes agya is.

A festményen ugyanis az idõ rétegzett – a filmen az idõ kibomló. Nem új felfedezés ez, de mindig rá kell, hogy csodálkozzunk. Nem véletlen, hogy a nagyszerû filmrendezõ és operatõr Tóth János – aki, ha van „par excellence” festõ, akkor „par excellence” filmmûvész –, képzõmûvészeti hatások helyett zenei és irodalmi példákra hivatkozott saját munkái kapcsán.

Ellentmondás azonban még sincs, csak világosan kell látnunk azt az egyszerû tényt, hogy a filmes kép az állóképbõl kimozdul. Mona Lisa pedig sohasem kacsint.

Kuroszava tisztában volt mindezzel, amikor „pikturális” hatásokra törekedett. Fellini mellett a legfestõibb filmes, de színes rajzai munkaeszközök, munkatervek, nem abszolút önálló mûvek. Tehát milyenek is? Érdekes, hogy éppen festõi eszközökben gazdagok: zsírkréta és toll, akvarell, tempera, ceruza keveredik önfeledt halmozásban – mennyire érezni a filmesek örök kényszerpihenõjének boldog felszabadítását! A zsírkréta fölött cseppekben szétpergõ akvarell, a vonalkázó pasztell, a súlyos pocsolyákban megálló fedõfehér – igazi festõt sejtetnek.

(De – tegyünk most ismét kitérõt – az igazi „festõ” mégiscsak Robert Bresson volt, aki élete végéig a fal felé fordított, vakrámákra feszített – vélhetõen üres – festõvásznakat tartott a lakásában, és magát önérzetesen festõnek, nem filmrendezõnek tartotta. Jól tudta, hogy a falnak fordított – onnan soha el nem mozdított – vásznakon õrizheti meg a legtisztább és legtökéletesebb képeket, olyanokat, amelyekre a magukra valamit is adó festõk mindegyike vágyakozik.)

Kuroszava más. Nála ugyanez boldog munkaterápia, élvezetes textúrák, festõanyagok, amelyeket érzékeny ujjbegyekkel lehet maszatolni – ezzel szemben a film bizony megfoghatatlan. A rendezõ „maszatolása” természetesen japánosan hagyományos: a japán fametszetek hatása jócskán érezhetõ, de talán még inkább a zen-festészet (a zen-papok nem profi, hanem filozofikusan dilettáns) önfeledt „firkálása”. Olykor mégis mintha konkrét fametszetek átiratait látnánk, de ezek is átéltebbek: bennük bújik a tervezett filmkép. Nagyon színesek és geometrikus struktúrák egyúttal, még ha meglehetõsen síkban maradnak is, hiszen a térbeli képhez a festõ türelmes, ha kell végtelenül rétegzõ, mélységben elmerülõ gondolkodása vezet. Kuroszava jó festõ lehetett volna, de õ „csak” alkalmazta a festészetet.

Képei gyakran karakterfejek (néha egészen kidolgozott portrék), szereplõálmok (mint Fellininél és Eisensteinnél), kosztümtervek, díszlettervek és nem utolsó sorban kompozíciós tervek, mint például a Takeda-sereg felvonulását ábrázoló rajz a kedvenc kínaias „S”-vonalban. Mellesleg a karikatúraszerû portrérajzai túlzóak, elõre szétgyúrják a szereplõket, elemelik a majdani figurákat a szokásos realista lefilmezéstõl, amely inkább a színészre épül. Kuroszava és Fellini vizionálja a színészt és ez a viszony nem megfordítható.

A kiállított munkák kisebb része direkt beállításterv, több a szinte absztrakt kompozíció (mint a Ran hadseregének struktúrája), sok a színvázlat, mint ugyancsak a Ranból a vár fölötti viharos ég vörös, sárga, sötétkék, nagyon organikus látomása. Képzeljük csak el, mit jelenthettek ezek a festményértékû rajzok egy operatõr számára: bizonyára minden írásbeli vagy szóbeli utasításnál gazdagabb vizuális tárházat!

Nézem a Puskin mozi falain az úgyszintén kiállított szokásos forgatási standfotókat, Kuroszava rendezõi figyelmének intenzív pillanatait. Ezek a pillanatok – a rajzok után már biztosak lehetünk benne – nem a vízió kiötlésének pillanatai (maradt dolga még éppen elég), hanem a belsõ mag, az évekig érlelt belsõ vízió ellenõrzései: vajon tényleg így képzeltem?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/01 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2423