KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/december
• Almási Miklós: A szentek is csak emberek Guernica
• Koltai Ágnes: Kettős portré A látogatás
• Kozák Márton: A művészet nem magasugrás Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Spiró György: Remekmű a léten túlról Agónia
• Hegedűs Zoltán: Drámai diagnosztika Jelenetek a bábuk életéből
• Molnár Gál Péter: Amerikai álmatlanság Esküvő
• Bajor Nagy Ernő: Nevük nem szerepel Riport statisztákról
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A dolgok állása Velence
• Létay Vera: Eltűnt leopárdok nyomában Locarno

• Máté Judit: Akkor jó a film, ha... Római beszélgetés Agéval a forgatókönyvírásról
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Kölcsön vagy ajándék
• Gáti Péter: A névtelen zenekar
• Simándi Júlia: Asta, angyalkám
• Greskovits Béla: A Kisdarázs
• Peredi Ágnes: A csendbiztos
• Hollós László: Lány tengeri kagylóval
• Deli Bálint Attila: Kenyér, arany, fegyver
• Farkas András: Isten veled, kicsikém!
• Varga András: Bűnös dal a Föld
• Gervai András: Az éjszakai utazók
TELEVÍZÓ
• Rózsa Gyula: Korniss Péter fotóesztétikája Fotográfia
• Rózsa Zoltán: Száznyolcvan folytatásban, csúcsidőben A brazil telenoveláról
• Kézdi-Kovács Zsolt: A francia tévé és a filmek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A hatalom változatai Egy újabb olasz Jancsó-monográfiáról
• Csala Károly: Az animációs film története Giannalberto Bendazzi kísérlete

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Hamis szelek

Az empátia határai

Soós Tamás Dénes

: A Styx a menekültválság legégetőbb kérdéseit szegezi nekünk.

 

Nyugati filmrendezők, ha a menekültválságról forgatnak, hajlamosak az európai mitológiához nyúlni, hogy nagy horderejű metaforákba csomagolják a migránssorsot. Mintha a politikához hasonlóan a művészet is megpróbálná integrálni a távolról érkezőket, és elhelyezni őket a számunkra oly ismerős koordinátarendszerben. Az Eldorádónak már a címválasztása is szimbolikus volt, de a svájci Markus Imhoof személyes hangvételű dokumentumfilmjében Dante allegóriája is előkerült, mely szerint a bevándorlók az afrikai pokolból szöktek el, hogy aztán megrekedjenek az őket kitoloncoló bevándorlási hivatalok purgatóriumában, és sose nyerjenek bebocsátást az európai paradicsomba. A Hamis szelek eredeti címválasztása, a Styx pedig egészen a görög mitológiáig ás vissza, a földi életből az alvilágba vezető folyóhoz, melyen Kharón, az alvilág révészének megfizetésével lehetett átkelni – a halott, akinek a nyelvére a rokonai nem helyeztek el egy érmét, nem léphetett be a holtak birodalmába, és megrekedt a két világ között. Csakúgy, mint azok az afrikai migránsok, akiknek a Hamis szelekben léket kap a hajója az Atlanti-óceánon, de segítségükre se az arra járó szállítóhajók, se az európai parti őrség nem siet. A párhuzam persze végső soron sántít, hiszen az afrikaiak nem az alvilágba, hanem egy feltételezett paradicsomba akarnak eljutni, de a metaforának ebben a félrecsúszásában épp a megértésnek és a segítségnyújtásnak az a kudarca fejeződik ki, amelyről a Hamis szelek szól. Ahogy a menekültválság eddig nem tapasztalt erkölcsi, gazdasági és politikai kihívás elé állítja Európát, amelyre egyelőre nem találja a választ a kontinens, úgy az európai kultúrhagyományba sem lehet hézagmentesen integrálni az egyelőre felfoghatatlannak tűnő sorstragédiákat, a migránskrízis humanitárius katasztrófáját.

Erről a tehetetlenségről beszél nagy drámai erővel Wolfgang Fisher Európai Filmdíjra jelölt alkotása, amelyben egy német orvosnő (Susanne Wolff) Ascension szigetére, a Darwin teremtette mesterséges dzsungelbe indul nyaralni egyszemélyes vitorlásán, ám félúton találkozik egy léket kapott afrikai halászhajóval, amelynek fedélzetén száz menekült sínylődik. Megmenteni mindegyiküket nem tudná, ahhoz nem elég nagy a hajója, a lelkiismerete és a hippokratészi esküje viszont arra kötelezné, hogy megpróbálja a lehetetlent. De a hajó megközelítésével nemcsak a saját életét veszélyezteti, hanem a menekültekét is, akik a remélt megmentő láttán elkezdenek beugrálni az óceánba – hogy ott aztán megfulladjanak. Mi az egyén felelőssége, amíg a rendszerszintű megoldás várat magára? Érhet el változást egyetlen ember? Nem lehet, hogy épp azzal árt a menekülteknek, amit ő segítségnek szán? A helyzet egy feloldhatatlan halálcsapda, amelyre Fishernek nincsenek kész válaszai, de a kérdéseket úgy teszi fel, hogy azok ólomsúlyát a bőrünk alatt is megérezzük. Helyes megoldást tehát nem kínál, de a hamis illúziókkal kíméletlenül számol le a film, amely az életeket szakszerűen mentő, és a vitorlását is hasonló precizitással kezelő orvosnő utazása során a tömegfilm egyik sarokkövét, a cselekvésbe vetett hitet mozdítja ki a helyéből. Miközben azt figyeljük, hogy a doktornő magányos küzd a természettel, mint Robert Redford a Minden odavan-ban, és egy elsöprő erejű vihart is képes egyedül kezelni a szaktudásával, a műszerek, csavarok, árbocok és kötelek precíz összehangolásával, a menekültválsággal szemben már tehetetlen: őrlődik s szétszakad az erkölcsi felelősség súlya alatt.

A rendező magabiztosan kormányozza el filmjét a rá leselkedő veszélyek, a didaxis és a művészi unalom árnyékából. A minimális párbeszédet használó, kamerakezelésében metaforikus film igazi stílbravúr, amelyet a nyílt tengeren forgatott a nyolcfős stáb egy alig tízméteres vitorláson. Az eleinte használt, isteni nézőpontot sugalló, extrém felső gépállások nem Isten hallgatását, hanem az arra cirkáló szállítóhajók, nemzetközi cégek és az egzisztenciájukat féltő hajóskapitányok, ha úgy tetszik, Európa közönyét mutatja fel.

 

HAMIS SZELEK (Styx) – német, 2018. Rendezte. Wolfgang Fischer. Írta: Wolfgang Fischer és Ika Künzel. Kép: Benedict Neuenfels. Szereplők: Susanne Wolff (Rieke), Gedion Odour Wekesa (Kingsley), Alexander Beyer (Paul), Inga Birkenfeld (Marie). Gyártó: Schiwago Films / Twenty13 Productions. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos. 94 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13916