KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/december
• Almási Miklós: A szentek is csak emberek Guernica
• Koltai Ágnes: Kettős portré A látogatás
• Kozák Márton: A művészet nem magasugrás Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Spiró György: Remekmű a léten túlról Agónia
• Hegedűs Zoltán: Drámai diagnosztika Jelenetek a bábuk életéből
• Molnár Gál Péter: Amerikai álmatlanság Esküvő
• Bajor Nagy Ernő: Nevük nem szerepel Riport statisztákról
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A dolgok állása Velence
• Létay Vera: Eltűnt leopárdok nyomában Locarno

• Máté Judit: Akkor jó a film, ha... Római beszélgetés Agéval a forgatókönyvírásról
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Kölcsön vagy ajándék
• Gáti Péter: A névtelen zenekar
• Simándi Júlia: Asta, angyalkám
• Greskovits Béla: A Kisdarázs
• Peredi Ágnes: A csendbiztos
• Hollós László: Lány tengeri kagylóval
• Deli Bálint Attila: Kenyér, arany, fegyver
• Farkas András: Isten veled, kicsikém!
• Varga András: Bűnös dal a Föld
• Gervai András: Az éjszakai utazók
TELEVÍZÓ
• Rózsa Gyula: Korniss Péter fotóesztétikája Fotográfia
• Rózsa Zoltán: Száznyolcvan folytatásban, csúcsidőben A brazil telenoveláról
• Kézdi-Kovács Zsolt: A francia tévé és a filmek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A hatalom változatai Egy újabb olasz Jancsó-monográfiáról
• Csala Károly: Az animációs film története Giannalberto Bendazzi kísérlete

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

A szerencse háza

Varró Attila

The House – amerikai, 2017. Rendezte: Andrew Jay Cohen. Írta: Brendan O’Brien és Andrew Jay Cohen. Kép: Jas Shelton. Zene: Andrew Feltenstein és John Nau. Szereplők: Will Ferrell (Scott), Amy Poehler (Kate), Jason Mantzoukas (Frank), Ryan Simpkins (Alex), Nick Kroll (Bob). Gyártó: New Line Cinema / Village Roadshow Entertainment / Good Universe. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 88 perc.

 

A Cohen-O’Brian szerzőpáros eddigi – minden szempontból – szegényes életműve a saját infantilis oldalukkal küzdelemre kényszerült házaspárok komédiáira korlátozódik, amelyek középpontjában a csatatérré vált családi otthon áll: a felnőtt lét intézményének erődítménye, amelynek falait nem kívülről marja a korrózió, inkább belülről korhasztják szét a felhőtlen/felelőtlen ifjúságba titkon visszakívánkozó átlagemberek vágyai. Az idei opusz veszélyben lévő háza ezúttal a középkorú Johansen-házaspár fészke, amelyből 18 éves lányuk épp kirepülni készül, ám az egyetemi ösztöndíjra összekuporgatott pénzt szülei egyetlen óra alatt elkockázzák egy vegasi vakáció alatt. Szerencsejáték-függő barátjuk azonban előáll a mentőötlettel: egy illegális magánkaszinó Sierra Madre álmos szuburbiájában egyetlen nyári szezon alatt visszahozhatná, sőt megtriplázhatná az elvesztett összeget – ráadásul milliós élmények kóstolóját kínálná kispolgár hőseinknek a nagymenők életéből.

A szerencse háza alapsztorijának minden esélye megvolt rá, hogy csípős szatíra vagy keserű tragikomédia főnyereménye lehessen a kertvárosi álomélet mélyén lappangó sötét indulatokról, egyfajta Félelem és reszketés Sierra Madrében – a kisközösségben elszabaduló mohóság, függőségek és erőszak azonban megállíthatatlan, tébolyult örvény helyett mindössze röpke kiruccanás marad, a kötelező közhely-tanulságokkal. Ennél nagyobb probléma, hogy az alkotók úgy bánnak a főként jellemkomikumból fakadó humorral, mintha burleszket csinálnának: minden geget addig fokoznak, túloznak és variálnak, amíg erejét veszti a tetőpontra – legyen szó szomszédok között rögtönzött ketrecharcról vagy a családapa-hős ujjlevágós maffiaszámáról, amely a fináléban visszaadja a „félkarú rabló” kifejezésnek eredeti jelentését. Így aztán nem a morális üzenet, inkább maga a film válik intő példává a játékfüggőség ellen: aki nem tud időben kiszállni egy nyerő szériából, óhatatlanul vesztesként végzi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/08 61-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13326