KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/október
KRÓNIKA
• N. N.: Országos Közművelődési Filmfórum Kecskeméten
POSTA
• Németh Zoltán: Hol vetítik a klasszikusokat? Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hol vetítik a klasszikusokat? Válasz

• Pörös Géza: Teremtő ízlés Időszerű beszélgetések a filmklubmozgalomról
PRO ÉS KONTRA
• Báron György: Nehéz szerelem Egymásra nézve
• Spiró György: Kikacsintva Egymásra nézve

• Csala Károly: Egy műfaj jelzései Vörös föld
• Székely András: Jelenetek egy kényszerházasságból Suli-buli
• Bársony Éva: Forgatókönyv-vezénylés Beszélgetés Simó Sándorral
VITA
• Szabó B. István: Mit és hogyan? Vita a forgatókönyvről

• Zalán Vince: Aki többet követelt az élettől, mint vajaskenyeret Noteszlapok Rainer Werner Fassbinderről
• N. N.: Rainder Werner Fassbinder filmjei
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Az ember és a történelem Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Adj, amit adhatsz
• Jakubovits Anna: Szenvedünk a kamaszkortól
• Lajta Gábor: Montiel özvegye
• Deli Bálint Attila: Újra vissza
• Ardai Zoltán: Pucéran és szabadon
• Harmat György: Hová tűnt Agatha Christie?
• Hollós László: Helyre vagy befutóra
• Greskovits Béla: Az ítélet: halál
• Varga András: Kilenctől ötig
• Zsilka László: Bajtársak
TELEVÍZÓ
• Boros István: „BBC” Budapest Beszélgetés Benda Lászlóval, baló Györggyel és Chrudinák Alajosal
• Csepeli György: ... et circenses A televíziós szórakoztatásról
• Kőháti Zsolt: Bevallani a múltat Tanúkihallgatás
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Filmes könyvek közt Rómában

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Pukk!

Lajta Gábor

 

Maurizio Nichetti, a fiatal olasz rendező első két munkájában valami olyasmivel rukkolt elő, ami figyelemre méltó a filmvilágban.

Mielőtt rátérnék a kritikai elemzésre, le kell szögeznem egyet s mást. Először is: kevés a filmvígjáték. Az pedig, ami van, legyen bár például Woody Allen kiváló komikus műve, nagyjából egy tőről fakad: realisztikus dialóg-vígjáték. Ettől kevés igazi elrugaszkodást láthattunk a közelmúltban. Ilyenek voltak mindenekelőtt Jacques Tati művei, ilyen volt a svéd Picasso kalandjai és Menzel lírai groteszkje, a Mesés férfiak kurblival. Hangsúlyozom, hogy nem értékítéletet jelent a megkülönböztetés. A film kétfajta felfogásáról van szó, és azt hiszem, nyugodtan le lehet írni, hogy a képi látásmódnak a Tati- (Nichetti-) féle mozi felel meg inkább, az irodalmias felfogásnak pedig a Woody Allen-típusú. Ez utóbbi, akár vígjáték, akár más, egyszerűen – _ nézhető irodalompótlék. És hiába elemzik az effajta alkotásoknál a képek jelentőségét, a kép itt csak eszköz, és nem alapja a kifejezésnek. Nem véletlen, hogy a kameramozgások finomságát, a jólkomponáltságot, a fényhatásokat éppen az ilyen hangjáték-filmeknél dicsérik leginkább, hiszen egy átfogó képiség helyett (amit a rendező szabna meg) csak az operatőri zsákbantáncolás marad.

A Pukk! rendezője az előbb vázolt problémával találta magát szemben. (Persze a fentieket ki lehetne még egészíteni azzal, hogy például a rendező hazájában, az olasz komédiákban miként kapcsolódik a párbeszédekhez a helyzetkomikum, ami nem azonos a képi humorral.) Nichetti mindenesetre meg sem szólal a filmjeiben, igaz, körülötte többé-kevésbé csevegnek a szereplők. Érdemes megjegyezni, hogy ez a némaság alig tűnik föl, tehát nem erőszakolt.

A velencei díjnyertes Ratataplan és a Pukk!, Nichetti két filmje nagyjából azonos színvonalú, az utóbbi gondolatilag árnyaltabb. Nem tartom őket kiváló és különösen nem hibátlan alkotásoknak, felüdülést jelentettek mégis, egyes részletekben pedig magasrendű humorral ajándékoztak meg.

Nichetti, aki maga írja, rendezi és játssza komédiáit, a zűrös körülmények között élő, kiegészítő pénzforrások után szaladgáló egyetemisták, vagy állástalan értelmiségiek világába vezet, különösen a Pukk!-ban. A Ratataplanban inkább bohóctársulattá stilizáltan jelennek meg ezek a figurák, feltehetően bőven merítve Nichetti diákszínjátszó múltjából. A rendező ki nem állhatja a technicizált, műanyagvilágot, ahol meg a bűnözés is elegáns, hűvös kegyetlenségű arcot öltött. Gyűlöli a reklámokat, mint a sivárság álarcait, az intuíciót megfojtó, elüzletiesedő szellemet, ahol nincs helye gyermeki kedélynek, játékosságnak és véletlennek. És groteszk fintorral azt is megmutatja: az a világ, amely kilöki az egyéniségeket, mégis az ő elhintett morzsáikból táplálkozik. Ellenszenvét kiterjeszti a televízióra, amely a Pukk! nyitó képsorában jelképesen bizonyára nemcsak őt, hanem valamennyi nézőjét altatja el évtizedekre. A befejező jelenet pedig igen disztingvált humorával a statisztálni kényszerülő fiatalok képében egyszerre idézi föl a kirakatok próbabábuit és a ketrecbe zárt állatokat.

Mindez (és még sok minden más) szépen fölfejthető Nichetti filmjeiből. Talán túl szépen is elmondható, megérthető, de a vígjátékokban elengedhetetlen ütések már nem ülnek olyan jól.

Nézzünk meg egy-kettőt azokból a petárdákból, amelyek valóban robbannak. A fotósállvánnyal küszködő főszereplőt féllábú koldusnak nézik a templom előtt, és pénzt dobnak neki. Íme a vegytiszta képi humor. Vagy amikor a gyóntatófülkéből vakuját villogtatja, és egy bűnbánatra kész asszony ijedtében megmosakszik a szenteltvízben.

Vannak viszont olyan jelenetek, amelyek nem kitörő nevetést, hanem hangtalan, jóleső derűt keltenek. Sajnos ezek a részletek gyakran annyira visszafogottak, homályos vagy túl direkt asszociációkkal terheltek, hogy a derű átcsap unalomba. Nichetti bizonyára nem követhette Chaplin módszerét, aki tízszeres túlforgatással dolgozott, és úgy választotta ki a legjobb részeket, vagy Tatiét, aki állítólag próbaközönség előtt vetítette a filmjeit, figyelve a hatást, okulva a közönség reagálásából.

Nichetti másik hibája, hogy amit egyszer megragad, azt nem képes időben elengedni. Így aztán vég nélküli jelenetek születhetnek, mint a Ratataplanban a bohócok ügyetlenkedése. Hiányzik a poénok adagolásának művészete, amit Buster Keaton annyira fontosnak tartott. Egyáltalán: az átmenet a komolykodó párbeszédek és a burleszk között nem éppen zökkenőmentes.

Nagyon érdekes, ám csírájában maradt kísérlet a hagyományos játékfilmkép megbontása animációval és trükkel. Ahhoz viszont elegendő, hogy belássuk: mint a szivacs a vizet, úgy fogadja magába a film az ilyen megoldásokat.

Az eddigiekből talán kiderült, hogy Nichetti „újításai” inkább visszatérések régebbi hagyományokhoz. Mivel a hangosfilm a mai napig nem teremtette meg a némafilmhez hasonlóan kiforrott stílusát, ez a visszatérés nem is látszik rossz lépésnek. Intellektusa és határozott világérzése mindenesetre megóvja az öncélú nosztalgiától.

Sok mindent lehetne még elmondani a főszereplő-rendezőről, aki a nagy komikusokhoz hasonlóan egy igen pontosan megrajzolt figurát állít elénk. Lehetne elmélkedni arról, hogy miért nem lázad, hogy mennyiben hasonlít Chaplinre, Keatonre vagy Tatira. E nagy nevek felötlése már önmagában rangot jelez, de ahhoz, hogy Nichetti komikus alakja valóban önálló elemzésre legyen érdemes, jobban meg kell ismernie a súly és a mérték törvényeit és egy valóban kiforrott művel bizonyítania.

Nichetti egyelőre második filmjével is elsőfilmes ígéret maradt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7182