KritikaA kígyó öleléseEmlékezni a felejtés korábanTeszár Dávid
Ciro Guerra hipnotikus erejű, kozmikus mozi-tripje a nyugati ember beavathatatlanságáról és a világtéboly aktuális helyzetéről.
A latin-amerikai film nemcsak a magyar
mozikban, de nemzetközileg is alulreprezentáltnak mondható, ami már csak azért
is sajnálatos, mert a térség filmipara szinte minden évben produkál kiváló,
remekmű-közeli alkotásokat. Érdemes megfigyelni a mértékadó nemzetközi angol
nyelvű filmes szaklapok kritikusainak év végi best of listáit: még a fesztiválokat szorgosan látogató szakírók
összesítéseiben is csak elvétve lehet találni dél-amerikai munkákat. A
mindössze 34 esztendős kolumbiai Ciro Guerra harmadik nagyjátékfilmje, A kígyó ölelése alighanem annak ellenére
is feledésre van ítélve, hogy az idei premierje után (Cannes, rendezők kéthete
szekció) a Variety, a Hollywood Reporter és a Screen International is
nyomatékosan laudálta. Márpedig Guerra munkája igazi felfedezés, az 2015-ös év
egyik nagy cinematikus meglepetése, amely amellett, hogy formatudatossága révén
hipnotikus moziélményt nyújt (akár a képközpontú A nagy szépség vagy a Jauja
festményfilmje az elmúlt évekből), olyan pontos kritikáját adja az újkori, modern
nyugati világparadigmának, hogy az évtizedes összehasonlításban is megállja a
helyét a filmvilág panteonjában.
A kígyó ölelése cselekménye
három, egymásba kapcsolódó területet vizsgál meg: az egyén, a történelem és a
spiritualitás dimenzióját. A legkülső, egyéni-személyes burkot létező, ismert
személyek útinaplója inspirálta: egy német és egy amerikai akadémikus (Theodor
Koch-Grünberg tübingeni néprajzkutató és Richard Evans Schultes harvardi
etnobotanikus) két idősíkon játszódó amazonasi túráját váltogatva kísérhetjük
figyelemmel előbb az 1900-as évek elejéről, majd pedig az 1940-es évekből.
Mindketten közel ugyanazt az utat járják be egy helyi sámán, Karamakate
vezetésével, aki segít nekik felkutatni egy ritka hallucinogén növényt (yakruna) – a német tudós esetében ez egy
halálos lefolyású betegségre szolgálhat gyógyírként, míg az amerikai szakember
kutatási célból kívánja megszerezni az őslakosok által nagyrabecsült, szakrális
növényt.
A történelmi sík a
gyarmatosítás hatásaira fókuszál: a népirtás, a kizsákmányolás és a kulturális
vandalizmus képezi a kulisszáját a három főszereplő fáradságos odüsszeiájának.
Guerra alkotásának tanúbizonysága szerint a nyugati kolonizáció által okozott
pusztítás, kifosztás és lezüllesztés mértéke az idő előrehaladtával
exponenciálisan nő: míg a német kutató olyan keresztény misszionáriussal
találkozik, aki a természet és az őslakosok ellen egyaránt hadat üzenő
kaucsuk-ipartól kívánja megóvni a helyi törzsek gyermekeit (szélsőségesen
erőszakos és képmutató hittérítő tevékenysége ekként legalább részben legitim),
30 évvel később Evans Schultes-t már messiás-komplexusos szektavezető által
rettegésben tartott bennszülöttekkel hozza össze a sors. A kígyó ölelése mintegy mellékesen a kizökkent modern nyugati
tudatállapot világtébolyt előidéző hatásmechanizmusát tárja a nézők elő. E
tekintetben a film rezonőr karaktere, a sámán sem kivétel, aki ugyan
lényegközeli megállapításokat tesz és leleplezi a két nyugati akadémikus
műveltséggel álcázni próbált, mélységes léttel kapcsolatos tudatlanságát, de
maga is a megosztottságot generáló, létmételyező modern nyugati tudatállapot
áldozatává válik, amikor emberalattinak nevezi a sajátjától eltérő amazonasi
törzs tagjait.
A legbelső, spirituális
dimenzió alkotja a film igazi lényegét és itt kerülnek megfogalmazásra a
leginkább lesújtó ítéletek. A hübrisszel terhelt, spirituális gyermekkorban
megrekedt nyugati tudósok számára az út tétje személyes, egyéni jellegű
(gyógyulás, kutatás), a sámán azonban kozmikus felelősséget vállal magára,
ugyanis ő az emlékezés aktusával a lét primordiális egységét igyekszik
helyreállítani. Karamakate a saját elmondása szerint elfelejtett emlékezni
(üres porhüvellyé, chullachaqui-vé
vált): elvesztette azt az ősi, időtlen metafizikai tudást, amit a nyugati
utazópartnerei nemhogy realizálni, de még csak intellektuálisan megragadni sem
képesek (helyette inkább tragikomikus módon ragaszkodnak a tárgyaikhoz). Ezt az
ontikus felejtést, az éberség teljes hiányát jelképezi az a tény is, hogy a
kolumbiai rendező egy fekete-fehér mozit forgatott az Amazonas folyót
körülölelő színpompás őstermészetről. A
kígyó ölelésének legsúlyosabb állítása mégis az, hogy a modern nyugati embert
nem lehet beavatni, mert annyira messzire sodródott a forrástól, vagyis saját Önvalójától.
A KÍGYÓ ÖLELÉSE (El
abrazo de la serpiente) – kolumbiai-venezuelai-argentin, 2015. Rendezte: Ciro
Guerra. Írta: Jacques Toulemonde Vidal és Ciro Guerra. kép: David Gallegos.
zene: Nascuy Linares. Szereplők: Nilbio Torres (Karamakte), Jan Bijvoet
(Koch-Grunberg), Antonio Bolivar (Karamakte), Nicolás Cancino (Anizetto),
Brionne Davis (Schultes). Gyártó: Buffalo Films / Caracol Television / Nortesur
Producciones. Forgalmazó: CinefilCo Kft.
Feliratos. 125 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 117 átlag: 6.03 |
 |
|
