KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/június
• Boros István: Balázs Bélát nem keresik? Magyar filmkönyvek nyomában
• N. N.: Magvető Könyvkiadó
• N. N.: Gondolat Könyvkiadó
• Veress József: A nagylexikontól a sorozatig Filmes literatúra a Szovjetúnióban
• Bikácsy Gergely: Filmkönyvek városa A francia kínálat
• Zsugán István: Vissza a moziba! Beszélgetés András Ferenccel
VITA
• Csurka István: Nincs mese Vita a forgatókönyvről
• Kardos István: Az irodalom mostohagyerekei Vita a forgatókönyvről
• Müller Péter: Mi lesz a halakkal? Vita a forgatókönyvről
• Bereményi Géza: Ki a legeslegjobb forgatókönyvíró? Vita a forgatókönyvről

• Rubanova Irina: A történelmi film: mítosz és tanulság Beszélgetés Elem Klimovval az Agóniáról
• Harmat Endre: Muzsik a palotában A Raszputyin-rejtély
• Marx József: Az eltökélt rossz A Hold
• Ardai Zoltán: Legyezőjáték A Mama százéves
• Osztovits Levente: A győzelem íze Tűzszekerek
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ozu tanítómester
• N. N.: Ozu filmjei
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Elrontott életek Sanremo
• Székely Gabriella: Álomáruház Lille
• Gulyás Gyula: Super 8-as demokrácia Solothurn
• Gulyás János: Super 8-as demokrácia Solothurn
• Zsugán István: A portugál kapcsolat Figueira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Farkas András: Csapda a zsoldosoknak
• Zsilka László: Mennyei napok
• Deli Bálint Attila: Ördögbarlang
• Zsilka László: Szuperexpressz
• Sebők László: Foci bundában
• Lajta Gábor: Szexis hétvége
• Hollós László: A Kobra napja
• Gáti Péter: Fél ház vőlegény nélkül
• Farkas András: Olimpia Moszkvában
• Greskovits Béla: Kéjutazás Las Palmasba
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Nem félünk a vitáktól?
• Bernáth László: Gombok az asztal lapja alatt, avagy a Rajnai-jelenség
• Avar János: Szvetter, szappan, szike Az amerikai televízióról
KÖNYV
• Csala Károly: Mozi és televízió Alekszandr Trosin könyve
JEGYZET
• Zilahi Judit: Amerikai kritikusok az Ocsar-díjas Mephistóról

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Sára Sándor, a fotográfus

Képkrónika

Zalán Vince

Sára képi nyelvének „alapszava”: az emberi arc.

 

„Ha valóban ilyen szép a tanyasi élet, mint ahogyan Sára Sándor ábrázolja, akkor nem is lehet olyan rossz ott élni” – lehetett hallani a Vízkereszt vetítése után a szakszervezetek székházának folyosóján, az 1968-as Miskolci Rövidfilmfesztiválon. S mintha még a másnapi fesztivál-újság is kiemelte volna ezt a „szellemesnek” szánt ítéletet. Ám bizonyára nem „találó” volta miatt őrizte meg emlékezetem ezt a kijelentést, hanem mert jól kifejezte a kor ellentmondásait. Sára filmje, amely egyébként a dokumentumfilm kategória első díját nyerte el, társulva a sokak által kedvelt színházi együttes, az Universitas boldog-bolondos vidéki kiruccanásaihoz, a behavazott tanyák életet mutatja be, mindenekelőtt a tanyán élő gyermekekét, kiknek lelke épp úgy igényli a jó szót, a kultúrát, mint testük a napfényt. A zárókép felirata szerint egymillió ember él Magyarországon tanyán, minden tizedik hazánkfia.

A tanyán élők elhagyatottságával, életkörülményeik elmaradottságával a „szocializmust építő” rendszer persze nem tudott elszámolni, legföljebb tagadhatta létét. A dokumentumfilmeseket meg „csakazértis” ez a világ izgatta. (Emlékezzünk Sára korábbi dokumentumfilmjeire, különösen a Gaál Istvánnal készített Cigányokra!) Ráadásul Sára csodásan szép képsorokban mutatja meg ezt „a nem létező életet”, felfedeztetve nézőjével a táj szépségét s gyermekarcok ragyogását. A kor-jellemző megjegyzés cinikussága épp abban áll, hogy a rendezés-fényképezés művészi erényeit fordítja a film ellen azzal a céllal, hogy kételyeket ébresszen dokumentarista hitelességében.

Hogy miért nincs vezetékes víz a tanyákon, azt „meg lehet vitatni”, de az emberarcokba rántott sorsokat nem. Azok ugyanis elevenünkbe vágnak. Sára Sándor viszont ezt módszert, ezt a fogalmazásmódot választotta, szinte az általa készített első fénykép óta. Ne tagadjuk a szakmán belül is voltak olyanok, akik vitatták e módszerek „eredményességét”. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján nekilendülő magyar dokumentumfilm szociografikus ágának egyik formai jellemzője (a televízió, a hangos, 16 mm-es elterjedése, és még sok minden más hatására) az úgynevezett beszélő fejek megjelenése. Másképpen fogalmazva: az igazság kimondásának aktusa fontosabbnak mutatkozott, mint a mód, ahogyan az igazság megjelent a vásznakon. Sőt, a fogalmazásmódok épp arra törekedtek, hogy maguk is felerősítsék azt a lepusztultságot, ami a képen egyébként tárgyi értelemben is látható volt. Ezzel szemben Sára úgy vélhette, hogy nincs az a lepusztultság, amelyben ne lehetne találni akárcsak egy csipetnyi humánumot, amely szépségének képbefoglalásával hidat lehet verni a történelem alávetettjei és a nézők között, és meggyűlöltetni ez utóbbiakkal a „körülményeket”. Kevés filmrendezőnk van, akik oly szélességben és mélységben mutatná meg filmjeiben a történelem, a magyar történelem poklának mechanizmusát, és ezzel egyidejűleg, a humánum működését, mint Sára Sándor.

Ezért oly jellemző az ő fogalmazásmódjára a (fotónál is döntő szerepet játszó) képkivágat megválasztása és a kompozíció. Jószerivel két képkivágattal dolgozik: a közelivel és a totállal, legalábbis ezek a legfontosabbak a számára. (S persze e kettő közt történő zoomolás, előre vagy hátra – rengeteg példát találunk erre a Feldobott kőben.) A közeli talán azért, mert ez a képkivágat ad módot leginkább arra, hogy mindent lehagyjon, kihagyjon a képből, ami nem oda való, ami felesleges, és mert ebbe keretezhető a legjobban Sára képi nyelvének legfontosabb „szava”, „alapszava”: az emberi arc. A közeli képek fontossága végigvonul az egész életművön. (Hogy a „beszélő fejek”-ből milyen remekléseket tud teremteni azt későbbi filmjei – a Néptanítók, a Pergőtűz és a többi – bizonyítják.) A totálok viszont elsősorban szerkezetükkel, kompozíciójukkal hatnak, mozgóképről lévén szó, sokszor egyik szerkezeti elemről egy másik szerkezeti elemre téve át a hangsúlyt a képsorban.

Hogy az évek során miként alakult ki és változott olykor Sára Sándor művészetének képnyelve arra most – a forrásokat illetően mindenképp – bizonyítékokat szolgáltat az a csodás album, a Magyar Fotográfia Történetéből című sorozat most megjelent 30. kötete, amely több mint másfélszáz fotóját mutatja be. Kincses Károly, a magyar fotográfia egyik legjobb ismerőjének, az anyag fő gondozójának tájékoztató tanulmányában olvashatjuk: „döbbenten láttam a dohos papírdobozokba behányt képek között Gaál és Sára cigányfotóit, amelyek neves, ismert és kiváló fotográfusok (Féner Tamás, Révész Tamás, Horváth Dávid) munkáitól jottányit sem maradnak el, sőt! Ráadásul jó tíz-tizenöt esztendővel korábban készültek.” „Kettejük kezében a motívumkereső fényképezőgép nem a filmgyártáshoz szükséges segéd-képeket, munkakópiákat hozta csak létre, hanem önálló, szuverén alkotások készültek egy nagyon más művészeti ág, a fotográfia műfajában.” Aki tehát kézbe veszi ezt az albumot, az megerősödik abbéli sejtésében, hogy Sára Sándor nemcsak kitűnő filmrendező és operatőr, hanem fotográfusként is az elsők között van a helye, merthogy a legfontosabbak, maguk a képek teszik ezt vitathatatlanná. „Feledheted-e ezeket az arcokat?” szól a kötetnek a Feldobott kő szövegéből kölcsönzött címe – feledhetők-e Sára fotói? Néhányukhoz talán visszatérünk. Az elfelejthetetlen emlékek útján biztosan.

 

„Feledheted-e ezeket az arcokat?” – Magyar Fotográfiai Múzeum, 2003.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2396