FilmszemleÉdes Emma, drága Böbe (Vázlatok, aktok)Hazafelé, felútonBékés Pál
Szabó István elindult hazafelé.
Ha a Mephisto – Redl ezredes – Hanussen sorozatot tragikus trilógiának tekintem, a Találkozás Vénusszalt pedig időben távolról az előzőek után hajított, ha nem is szatirikus de mindenképpen oldottabb hangvételű filmjátéknak, akkor egy Európa-tetralógia körvonalai sejlenek föl, függetlenül attól, hogy a rendezőnek szándékában állt-e az efféle szerkesztés, vagy sem. Az Európa-tetralógia tematikájában, módszerében, kivitelezésében egyaránt elütött Szabó István addigi látásmódjától, a magyar film vélt vagy valódi tradícióitól és lehetőségeitől – amint ezt sokan és sokszor, különböző előjelekkel elmondták-gondolták.
Az Édes Emma, drága Böbe éles fordulat. A tetralógia Európáját egy kamaradrámányi Magyarország követi. Még csak nem is kamaradráma, hanem – mint a film alcíme fogalmaz – vázlatok, aktok sora. A megszorítás fontos és pontos; a választott téma mást nem is tesz lehetővé. Szabó István mozgásában igyekszik megragadni az időt – nem esztétikai, hanem társadalmi értelemben. Arról persze szó sincs, hogy nyersen politikai filmet rendezett volna. Emma és Böbe történetében a rendszerváltás generálta emberi tragédiákat követi, s fölvázolja a folyamatot, ahogyan a vértelennek indult változásokat nem (a história kegyéből ezúttal elkerült) fegyveres harcban legyilkoltak, hanem megkapaszkodni képtelen talajvesztettek vére festi mégis vörössé – mit a pedagógusszálló emeletéről aláhulló Böbéé az utolsó előtti jelenetet. Ezek az áldozatok éppoly ártatlanok, mint az esetleges fegyveres harc áldozatai lettek volna – és még a hősiesség aurája sem lebeg köröttük.
Emma és Böbe, a romladozó budapesti általános iskola orosztanárai a rendszerváltás következtében egyszeriben fölöslegessé válnak. A magukat világvégi falvakból Pestre felküzdött lányok, akik eddig is csak értelmiséginek mondott páriaként tengődtek a pedagógusszállás diáklétet konzerváló duplaszobáiban, tíz körömmel kapaszkodva a független felnőtt lét lehetőségének illúzióiba, egyszeriben elveszítenek minden fogódzót. A történelem megroppantja a Birodalom gerincét, hazaküldi az oroszokat, és a törvényszerűen bekövetkező ellenhatás radikálisan leértékel mindent és mindenkit, ami-aki velük kapcsolatos; nyelvüket, kultúrájukat és ezek közvetítőit – Emmát és Böbét is. Ha vannak a fordulatnak kiszolgáltatott kárvallottjai, hát ők azok. Az iskola udvarán nyelvkönyvek és füzetek égnek, pernyévé válik a domásnyeje zadányije, és az egyik diák gonoszkodva mutatja a tanárnőnek a tenyerébe rejtett szovjet katonai sapkarózsát: „Nem tetszett véletlenül elveszíteni?”
Emma kezdetlen képtelen felfogni a történéseket, egyebek közt azért, mert emésztő szerelme Stepanics, az iskola igazgatója iránt szinte vakká teszi minden egyébre. A szokott férfigyávaságok csapdájában vergődő, minden oldalról sarokba szorított, szűkölő ember és az érte izzó orosztanárnő utolsót lobbanó, majd végleg kihűlő viszonya a film legérzékletesebben és árnyaltabban megrajzolt kapcsolata. Jóval hitelesebb a címszereplők viszonyának – magatartástípusokat és téziseket többnyire elméleti szinten ütköztető – hírlapi vázlatánál.
Ebben a filmben mindenki vergődik. Emma visszatérő rémálma, a kissé túl gyakran ismételgetett magatehetetlen szánkázás valamilyen végeérhetetlen lejtőn, végül a homokba fúródó, halott arc – valamennyi szereplő helyzetének már-már szájbarágósan sulykolt jelképe.
Emma igyekszik a beléoltott értékrend romjaiba kapaszkodni – hiába. Egzisztenciája megszűnik, szerelme zsákutcába fut, legbensőbb barátja mind egyértelműbben más utat választ, falujába visszatérni már képtelen, Budapesten kell megkapaszkodnia. Stepanics, a karvezetőből lett igazgató nyüszítve igyekszik megőrizni pozícióját a cseppfolyós helyzetben, s kordában tartani az acsarogva egymásnak eső tanárokat, akik a nagypolitikai mintát követve vagdalkoznak elszámolnivalóikkal. Stepanics sosem volt jellemhős, törleszkedése és helyezkedése nem irányul másra, mint korábban, és nem megvetendőbb, mint korábban; egyszerűen csak fel akarja nevelni a két gyerekét a vérverítékkel összegürcölt-kiböjtölt panellakásban és nem akar ismét tanyasi iskolában karéneket tanítani. Stepanics maga a folytonosság, a mozsárban porított magyar átlagjellem folytonossága. Apja pedagógus volt, és az iskolák államosításakor hazavitte a lecserélt koronás címeres táblát. – Most ő viszi haza a népköztársasági címeres táblát.
E két plasztikusan rajzolt jellemmel ellentétben feltűnően elnagyolt Böbe figurája, pedig éppen ő vált a leggyorsabban és talpraesettebben. Ha viszonyaink nyers adásvételre redukálódtak, akkor adni kell és venni. Mindenkinek azt, amije van. Böbe csinos; a meztelen test árfolyama tűrhető. Legalábbis van árfolyama, szemben azzal, amit éveken át tanult – azt nem is jegyzik a tőzsdén. Még mielőtt a nyers kurválkodásig, s ennek kapcsán a végzetessé váló valuta- és kábítószer-ügyekig sodródna, filmgyári meztelen jelenetekben igyekszik értékesíteni gömbölyű formáit.
A próbafelvételen meztelen lányok sorakoznak a fényképezőgép előtt, a vakuvillanás ritmusára emelgetik pléh azonosítási táblájukat, bemondják foglalkozásukat. Ápolónők, óvónők, pedagógusok, szak- és főiskolákat végzett asszonyok, a „nők egyenjogúsítása” jelszavával végbevitt, tegnapelőtt kötelezően ünnepelt, ma demagógul átkozott program alanyai. Mögöttük diploma, előttük vaku, szorongva reménykednek; hátha elkelnek a vásáron, hátha beférnek a törökkorban játszódó film háremhölgykoszorújába. A rövid jelenet az Édes Emma, drága Böbe egyik telitalálata, asszociációs bázisa széles, Forman Meghallgatásától az élő csontvázakat sorjáztató lágerfilmekig terjed. Mellbevágó tárgyszerűségével talán érvényesebb metaforája a történéseknek, mint a túlpoétizált zuhanás-rémálom.
A film inzertekkel jelenetekre tagolt vázlatsorára az első pillanattól az utolsóig kapkodó hőseinek reménytelensége nyomja rá bélyegét. Az alaphelyzet fölvázolását követően egy pillanatig sem hisszük, hogy képesek lesznek kikecmeregni a talpuk alatt megnyílt gödörből. A két tanárnő idősebb kollégáik karéjától övezve átképző tanfolyamon vesz részt. A gyorstalpaló kurzus sietősen angoltanárt farag belőlük – Emma első angolóráin szemünk láttára ismétlődik az ötvenes évek orosz-oktatóinak groteszk legendája; a frusztrált tanár egy egész leckével jár frusztrált tanítványai előtt. A kiejtési gyakorlaton párás szemmel erőlködve kántálják vagy tucatszor oktatójuk után: „What are we waiting for?” Mire várunk? „What for? What for?” Mire? Mire?
Szabó Istvánnak természetesen igaza van, amikor rosszkedvünk sokadik évadán e fuldokló reménytelenséget állítja akttá meztelenedő hőseiről szóló vázlatának tengelyébe. Hogyne volna igaza. Midőn ezt írom, négyszáznegyvenezer munkanélküliről írnak a lapok, és mire megjelenik, talán már még többről. Ám ez az igazság szociológiai. Hiteles kifejezője a publicisztika. Bizonyára ezért csúsznak a filmbe meglehetős gyakorisággal publicisztikus részletek, mint az Emmát kihallgató, sokat látott rendőrtiszt szózata az „és mégis szép az élet” tematikában, mint Emma imája a Mária-oltárnál a kínzó szeretetvágyról, s a fölöttünk trónoló Hiány Istenéről, vagy a két lány mérkőzése; az élet értelméről folytatott disputa közhelyes tézissorrá lesz. E publicisztikai betétek kilógnak az egyébként sodró filmtörténetből, ám sajnos terjedelmüknél többet kérdőjeleznek meg a mű egészéről.
A filmtörténeti utalások furcsamód elevenebbek, érzelmileg termékenyebbek. A zárójelenet nyilvánvalóan a valaha mámorosan „Szabadság! Itt a Szabadság”-ot kiáltozó Ruttkai Évát idézi – most Johanna Ter Steege kiürült arcát látjuk, amint gépiesen rikoltozza az aluljáróban: „Mai Nap! Itt a Mai Nap!” A pedagógusszálló nagytermében egymáshoz bújó párok az Álmodozások korának emlékezetes jelenetére utalnak, de az akkori fájdalmas líra helyett most Nagy Feró andalít a „Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás!”-sal, mely immár csak egy gunyoros rock and rollra elegendő. Az álmodozások korának visszavonhatatlanul vége, helyette itt a mai nap. Így van. Tényszerű megállapítás. Bár megrendítene.
Szabó István elindult hazafelé, s az út mintha „szomorú, vizes síkra” vezetne, ahol az ember „szétnéz merengve és okos/fejével biccent, nem remél.” A gesztus, a szemlélet tisztasága és tisztessége vitathatatlan, („Én is így próbálok csalás nélkül/szétnézni könnyedén”) az eredmény sajnos nem. Egyenetlen film az Édes Emma, drága Böbe, a depresszív korszellem diktálta jelenetek és az Európa-tetralógia előtti korszakot idéző, érzelmileg telített pillanatok elegyes füzére.
Ki tudja, mi most a teendő? A filmek alkotói éppoly bizonytalanok, mint hőseik. What are we waiting for? – Ami engem illet: olyan Szabó István-filmre, amely elsodor. Olyanra, amely részerényeknél többel csalogat.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1369 átlag: 5.5 |
 |
|
