KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Pusztuló műemlékeink nyomában

Miklós Pál

 

Járt a Televízió Képzőművészeti Osztályának egyik munkacsoportja a szerkesztő Ézsiás Anikó és a rendező Szakály István vezetésével. Bejárták az országot, sok-sok műemléket felkerestek (jó félszáz helyszínen jártak), érdekelteket, érintetteket és szakembereket kérdeztek sorra. Egy éven át készült anyagukból nyomasztó helyzetképet tártak a televíziónézők elé, négy fejezetben kérdező „krímit”.

Ki a felelős? – teszi fel a kérdést az első rész címe. Rövid riporteri eligazítás után (van 8 és fél ezer nyilvántartott műemlékünk, ebből kb. 2000 igen értékes „első osztályú” – tehát vagy 100 szorulna évente komolyabb gondozásra, hogy legalább a javát két évtizedenkint sorra vehessük) egymást váltják a pusztulás, romlás képei. Lenyakazott szobor, megdézsmált falutemplom, berogyott tetejű kastély, gaz fölverte kert. S aztán a pusztulás tanúinak és „adminisztrálóinak” a faggatása: miért nem hozatja rendbe a tsz a magtárnak használt kastélyt? Miért kellett a 15 éve restaurált várat életveszély miatt most részben lezárni? Ki hordta el a kastély falait s mikor? Kinek lenne kötelessége a műemlék gondozása? Megnyugtató felelet nincs: a fosztogatás még a háború után történt, a tulajdonjog nincs tisztázva, nincs pénz a gondozásra, vagy ha volna is, a tulajdonosnak nem érdeke a rendbehozatal.

Műemlékromok romműemlékek címmel folytatja a kérdezést a második rész. Főként a már egyszer rendbe tett, konzervált műemlékek, köztük a romos állapotban megőrzöttek és a kövek, kőtárak gondozásának nehézségei, költségei és, gyakran, újra pusztulásnak indulásuk a főszereplők itt. A képek egy része már ismerős, de az először látottak is azokat ismétlik: vizes, salétromos falak, gúlában pusztuló kövek. A szakemberek további nehézségeket sorolnak elő: az újonnan feltárt műemlékek azonnali gondozásba vételére ritkán van mód, az állandó „szervizelés” is nehezen megy.

Műemlék gazdát keres – hirdeti a harmadik rész címe. S a látottak és hallottak alapján ismét kétely fogja el az embert: az se jó, ha a barokk kastélyban iskola vagy bíróság működik, de az se jó, ha üresen áll. A tervhivatal szakembere is kétértelmű választ ad: az új és korszerű felszereléssel tervezett épület sem drágább, mint a helyreállított műemlék, viszont a réginek az üzemeltetése biztosan többe kerül – tehát a nemzeti kincs féltése kell ahhoz, hogy vállalják. A szakember javaslata: állami hozzájárulás kárpótolja az ilyen többletköltségért a nemzeti felelősségtudatot. De ha mindez meglesz – valamikor –, akkor sem lesz minden rendben. Mert – A műemlékek orvosai, akikről a negyedik rész szól, egyre fogynak: a mai építőipar már nem ismeri az ötven évvel ezelőtt még uralkodó kézműipari technológiákat, a régi – olykor univerzális – szakmunkás kiveszőben van. Rájuk pedig nem is csak a műemlékeknél lenne szükség, hanem az ország régi épületállományának a folyamatos felújításához is. A magántulajdonban levő műemlék lakóházakról is szó esik, de a konzerválás legújabb technikai eszközeiről is. Újra találkozunk a már ismerős képekkel, romladozó falakkal, beszakadt fedélszékekkel, no meg a nyilatkozó szakemberekkel. Igaz, néhány rokonszenves kőművessel és áccsal is – amint az előző részben is felvillant egy képsor a jó kezekben levő műemlékekről. De az összbenyomás most sem más, mint az első kérdések után: nyomasztó s kiúttalan helyzet.

Ha ez volt ennek a dokumentum-anyagnak a célja, akkor sikeresnek mondható. Hatásos televíziós publicisztikát láttunk: egy közérdekű kérdésnek elvi szinten és művészi eszközökkel történő bemutatását. De valóban erre van-e szükség ebben a kérdésben? A szakemberek azt mondják, hogy erre is: műemlékeink pusztulásának egyik okozója a közömbösség, nemtörődömség, hanyagság. A szemlélet megváltoztatása, a figyelem és a lelkiismeret ébresztése érdekében tehát bizonyosan hasznos lehet egy ilyen film. Igen. egy – de négy? önkéntelenül is a Nézőpont néhány hónappal korábbi, terjedelmében is a publicisztikai műfajhoz illő adására gondol az ember: abban egy óra alatt ezek a kérdések – sokszor képileg és nyilatkozó szakember személyében is azonos módon – jórészt sorra kerültek. De a Nézőpont kiegyensúlyozottabb összképét adott: eredményeket és gondokat egyaránt bemutatott, a kérdéseket jobban marokra fogta, s a válaszokban ott is meglevő kételyeket, megoldásra váró gondokat a maguk helyére, egy intézmény erőfeszítései és bizakodó tervei közé illesztette. Akkor nem jutott eszembe, hogy a néhány éve nálunk ülésező nemzetközi műemlékvédelmi konferencia külföldi vendégei talán csak udvariaskodtak, amikor műemlékvédelmünk munkáját egyhangúan magasztalták. Most eszembe jutott.

Attól tartok, ez a film jobban szolgálta volna célját, mint dokumentumfilm, azaz ha nem marad meg a publicisztika hatásos eszközeinél. Az alapvető eszköz itt a képi retorika, amely nyomasztó, pusztulást részletező, a romokon baljós svenkekkel végigpásztázó képeivel s ezeknek konok ritmusú ismétléseivel kelt érzelmi hatást. A másik eszköz, amelyiknek bizonyára az lett volna a szerepe, hogy ezt az érzelmi hatást racionális belátássá emelje, a riportázs, ugyancsak publicisztikai. A tanúk és a riporter dialógusai még mindig az érzéki hatást erősítik. Viszont a szakértők képek közé tűzdelt nyilatkozatai külön-külön monológokként hangzanak el: a mozaikból rajzolódhatnék ki a látottak értelmezésére szolgáló verbális információanyag. Ez azonban nehezen áll össze a kérdésben járatlan néző számára: a sokféle nézet, megfogalmazás mind egyenértékű itt; a meglehetősen összetett okok szövevényének rendező logikáját a film nem adja meg.

Ha megadná, már túllépne a publicisztikán. S ez ennél a sok fáradsággal és utánjárással készült filmnél nem lett volna hiba. Ha világosan tagolt kép- és kérdéscsoportokra tömören summázott (akár kommentárral, akár uram bocsa! képi eszközzel előadott) válaszok is jutottak volna, akkor a néző ugyan preparáltabb összbenyomást kapott volna, de nem feltétlenül torzabbat. Ha külön választja a film a jogi és az erkölcsi felelősséget, ha helyére teszi az Országos Műemléki Felügyelőség funkcióját és eredményeit, ha rendszerezi az okokat és a lehetséges orvoslási módokat, akkor nem marad meg az érzelmi hatás kétes értékű szintjén. Hogy egyebet ne mondjak, akkor nem marad említetlen a filmben az alapkérdés (aminek persze érzelmi hatása nincs!), hogy ti. a műemlék fő ellensége az Idő, „a vén gyalu, mely csöndben munkál” minden régiségen, s a másik, újabban hozzá társult ellenség, a levegő szennyeződése. S akkor más megvilágításba kerülnek az elháríthatatlan okok – természeti adottságok, régi hanyagságok stb. – és a mai ember közvetlen felelőssége körébe vonhatók (gondatlanság, ésszerűtlen használat, tudatlanság és gátlástalan amorális magatartás törvénnyel és műemlékkel szemben egyaránt). S akkor talán az orvoslás eddigi eredményei és lehetőségei is biztatóbban rajzolódtak volna ki. Ami nem lett volna nagy baj, s főként: több lett volna benne az igazság. Egy dokumentumfilmtől mégis csak azt várjuk elsősorban.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8130