KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az eltüsszentett birodalom

Lukácsy Sándor

 

Fenn a Bükkben a Szalajka-völgy kis tavának partjára vastáblát állíttatott az egykori földesúr, ma is ott van még, emlékül, rajta felirat: „Tilalmas a halászat, ebatta.” Hasonló tábla fogadja a nézőt Banovich Tamás filmjének kezdetén, hasonló felirattal: „Királyi terület. Itt minden tilos.”

Határtábla ez: egy mesebirodalomé. Meseország lakói a szokásosak: a király (Timár József), egyszerre gőgös, kegyetlen és pipogya; óriási udvartartás, nevetségessé torzult jellemhibák cégéreinek hordozói, falánk főméltóságok, gyáva katonák és természetesen a hóhér; a másik oldalon: a leleményes és bátor pásztorfiú (Soós Imre) és segítőtársa, a konyhai kukta, két népfi tehát (megkettőzött Ludas Matyi); közbül: az aranyhajú és romlatlan királylány (Krencsey Marianne), a mesejáték küzdelmeinek tétje, őt kell megmenteni a burkus herceg tolakodó szándékától. A személyzet együtt van tehát, mi kell még? Egy indító ötlet: a király parancsa, hogy valahányszor tüsszent, országának minden lakója az egészségére kívánja, különben halál fia. Kell persze egykét engedetlen, különben nincs cselekmény, nincsen feszültség: az udvari bölcs, nagy tudományával alantas udvari szolgálatra kényszerítve (némiképpen a Tragédia Keplerének rokona tehát): őt hamarosan kivégzik, s átveheti szerepét az igazi népi hős, a pásztorfiú, aki aztán a pokolba küldi – pontosabban: egy feneketlen kútba ugratja – királyostul az egész úri kompániát. Mi kell még? Egy cigány tánckar, szemnek tüzes gyönyöre; egy medve, mely ahelyett, hogy szétszaggatná a pásztorfiút, kieszegeti az udvari lakoma tálaiból a borsószemeket; kell egy csodafurulya, enélkül nem megy, még egy népi hősnek sem, a furulya hangjára mindenki táncra perdül (akárcsak Vörösmarty tündérsípjára a Délsziget élővilága), s tánc közben ugyebár nem lehet üldözni, vívni, letartóztatni, kivégezni; végül kell néhány szál zöldhagyma, hogy a királylány egyszerre szerethesse meg az addig nem ízlelt paraszti ételt és a pásztorfiút.

Ami az ötletekből összeáll, szokványos és jámbor mesetörténet, elvégre egy mesehős nem pusztulhat el a medve körmétől, s a királylánnyal sem ülhet nászt holmi burkus herceg. Rákosi és cenzorai, akik kötelezően írták elő az irodalom számára a népi hősöket, voltaképpen örömmel fogadhatták volna ezt a történetet, a népfi épületes diadalát, ámde ez a társaság, mihelyt beült a hatalomba, medve- és burkuspárti lett, az ügyefogyott és zsarnok királyban, noha ez nem is kopasz, valakire rá lehetett ismerni, és Banovich Tamás filmjét, mely Török Tamás meséjéből 1956-ban készült, azonnal betiltották.

Rákosi epigonjai a tilalmat néhányszor (még a minap is) megismételték, így aztán a film csak most kerülhetett közönség elé. A film romlékony műfaj, divatjai, kifejező eszközei gyorsan változnak, és harmincnégy év alatt egykor sikeres művek is megkophatnak, hát még egy kedves kis mesejáték. A megkésett bemutatásnak így is van értelme és haszna. A kötelező erkölcsi jóvátételhez tanulság járul.

Mintha időgépben ülnénk. Élőként láthatunk nagy elköltözötteket, mint Timár József, Soós Imre és mások, s élőben láthatunk egy stílust, mely ideig-óráig dívott, aztán behullott a történelem feneketlen kútjába. Bizonyos, hogy sem Banovich Tamás, sem operatőrje (Illés György) és dramaturgja (Bíró Yvette) nem akartak szocreál filmet csinálni: amit csináltak, mégis magán viseli e stílus tojáshéjának darabjait. Ebben a filmben minden bőséges, harsány és rikító. Lombikok sokasága a bölcs laboratóriumában: kevesebb több lett volna; Krencsey Marianne parókája szőkébb a szőkénél; a cigány tánckar csizmái (!) ragyognak, mint megannyi velencei tükör; a színészek játéka szájbarágós és naturalista; szegény Soós Imre akkora cifraszűrben terelgeti hétköznapi birkáit, hogy azzal az ő sugárzó ifjúi szépsége sem tud megbirkózni, hisz alig bírja a válla. Sehol egy jelzés, sehol egy árnyalat, folyvást a „minden meg lesz mutatva, minden meg lesz magyarázva stílus. Engels szerint az eszmeújítások a meglévő szókészlettel fejezik ki mondanivalójukat, a kezdődő polgári civil kor vallási viták köntösét öltötte magára.

A film végén újra a határtáblát látjuk, megváltozott felirattal. A tiltás áthúzva, helyettük új szavak. „A zsarnokságnak vége.” Ez férfias és egyenes beszéd volt, elismerés jár érte.

Ámde a zsarnokság előbb ér véget az ország dolgaiban, és csak később a stilisztikában. Legyünk türelmesek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4027