KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Végzetes végjáték

Békés Pál

 

Korunkban, amikor a szépirodalom elsődleges „haszna” az, hogy afféle szüzsé-depóként szolgál a filmipar számára, ritka és örömteli élmény, ha egy regény filmváltozata megközelíti az alapmű színvonalát. Ritka és örömteli élmény, ha úgy jöhetünk ki a moziból: a vásznon mindvégig láthatatlanul, ám jól érzékelhetően ott lebegett egy író szelleme is.

„Jegesszívű bábjátékos” – így nevezte magát élete egyik utolsó interjújában Vladimir Nabokov, az orosz anyanyelvű, angolul naggyá lett, hányatott élete során németül és franciául is publikáló nagy emigráns, akit üldözőbe vett a XX. század s így nem csupán országról országra, hanem nyelvről nyelvre is vándorolt-menekült. Az interjú Svájcban készült, Nabokov utolsó menedékhelyén, hegyek közé szorult tengerszem partján, olyan vidéken, ahol a Végzetes végjáték (más címen A Luzsin-védelem) című 1930-as regénye játszódik. A „jegesszívű bábjátékos” saját vélekedése szerint érzelem nélküli tárgyilagossággal fordul hősei felé, s tárgyszerű pontossággal, elfogulatlanul rángatja zsinóron bábjait. Az író joga, hogy azt állítson, amit akar. Az olvasó joga, hogy azt olvassa, ami írva vagyon. A rendezőé, hogy saját olvasata szerint hangszerelje az irodalmi mű nyomán készült filmjét. És Marleen Gorris filmjére nem jellemző az érzelemmentesség.

A regény és az adaptáció a Como-i tó partján álló patinás szállodában gyűjti össze szereplőit és a Nabokov-életmű visszatérő motívumainak jelentős részét.

Luzsin, az orosz emigráns sakkvilágbajnok-jelölt itt mérkőzik régi riválisával, a francia nagymesterrel, itt találkozik valahai oktatójával, egyben karrierje kisiklatójával meg a káprázatos Nataliával, aki új medret szabhatna életének – ha volna még élete.

A sakk – az értők számára – mindig is az emberi élet és küzdelem metaforája volt, a villámsebességgel kombinálni képes nagy játékos pedig hadvezéreket felülmúló stratéga, a filozófia és a matematika éteri tisztaságában fürdőző poétaféle – vagyis mindaz, ami Vladimir Nabokov maga. Hiszen nem sok választja el a bábjátékost a sakkjátékostól.

Luzsin utolsó játszmájának lépései egybeesnek egy töredezett, a gyermekkori traumákat feldolgozni képtelen lélek végső egyensúlyvesztésének stációival. Amikor francia sakkpartnere és új, első és egyetlen szerelme szeme láttára kiugrik a szálloda ablakán, zsebében ott lapul az utolsó tiszta pillanatában papírra vetett győztes lépéskombináció. A nemes ellenfél hajlandó lejátszani a „posztumusz mérkőzést”. A halott bábjait Natalia vezeti; az összegyűrt, sáros papírról – Luzsin végrendeletéről – olvassa a lépéseket. A Luzsin-védelem bevonul a sakktörténelembe; káprázatos kombináció, tulajdonképpen igazi életmű. Egy összeomló nagy elme utolsó tiszta villanása, mely – Luzsin kivételével – bárkit megóv a szárnyakon vezetett támadásoktól.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/09 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2686