KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Aladdin

Benke Attila

Aladdin – amerikai, 2019. Rendezte: Guy Ritchie. Forgatókönyv: Guy Ritchie és John August. Kép: Alan Stewart. Zene: Alan Menken. Szereplők: Mena Massoud (Aladdin), Naomi Scott (Jázmin), Will Smith (Dzsinn), Marwan Kenzari (Dzsafar), Navid Negahban (a szultán). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 128 perc.

 

A Marvel- és Star Wars-filmáradat sűrűjében a Disney igyekszik hű maradni eredeti profiljához többek között klasszikus rajzfilmjei élőszereplős változatainak elkészítésével. Az eddig nem túl jól sikerült feldolgozásokhoz (A szépség és a szörnyeteg, Dumbo) csatlakozott idén Guy Ritchie Aladdinja is. Az 1992-es rajzfilm összességében jó irányba változott az ezeregyéjszakás alapanyaghoz (Alá ad-Dín és a bűvös lámpa) képest, például a mesét túlbonyolító csodagyűrűt és a benne lakó másik dzsinnt is elhagyta. Ritchie műve –  A szépség és a szörnyeteghez hasonlóan – kevesebb sikerrel próbálja aktualizálni és átpolitizálni animációs elődjét. Az 1992-es rajzfilmben is harcias Jázmint Ritchie remake-je felvilágosult, feminista hercegnőként mutatja be, aki musicaljeleneteiben is arról énekel, hogy elege van a férfiak írta törvényekből és a történelemből – a címszereplő azonban passzív és erőtlen antihőssé vált mellette. Ugyanakkor a Disney görcsösen ragaszkodott a történet alapjaihoz, így két szék közé esett: míg a céltudatosabb Jázmin a játékidő nagy részében a palotában kénytelen rostokolni, a sodródó Aladdin csupán átbukdácsol a cselekmény sivatagán. Ráadásul a halovány szultán és a sablonos Dzsafar sem teszik izgalmasabbá a filmet – csupán a Dzsinnt túljátszó Will Smith menti a menthetőt: Robin Williams-hez hasonló lelkesedéssel formálja meg a csodalámpa poéngyáros szellemét. Az Aladdin látványvilágára és zenéire nem lehet panasz, a Jázmint alakító Naomi Scott katartikus „Speechless” című magánszáma zenei és filmnyelvi szempontból is egyértelműen a film csúcspontja. Persze a hagyományos rajzfilm erejét demonstrálja, hogy az 1992-es Aladdin még mindig sokkal dinamikusabb és élettel telibb a játékfiguráknak ható CGI-karakterekkel telepakolt friss feldolgozáshoz képest.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/07 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14178