KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Szép álmokat!

Gelencsér Gábor

Fai bei sogni – olasz, 2016. Rendezte: Marco Bellochio. Írta: Valia Santella. Kép: Daniela Cipri. Zene: Carlo Crivelli. Szereplők: Valerio Mastandrea (Massimo), Berenice Bejo (Elisa), Fabrizio Gifuni, Emmanuelle Devos. Gyártó: IBC Movie / Kavac Film / Rai Cinema. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 134 perc.

 

A gyász: munka – sugallja Marco Bellocchio megindítóan szép, a tekintélyes rendezői életműhöz mérten érett és bölcs filmje. Lehetne érzelgős vagy akár cinikus az édesanyját nyolcéves korában – ahogy mondai szokták – tragikus hirtelenséggel elvesztő főhős nevelődési története; fel-felvillan mindkét szélsőség, ám Bellocchio újra és újra visszatér ahhoz a középhez, amely egyszerűen emberivé teszi történetét. Visszafogott eleganciával bánik a stílussal is. Váltogatja a gyermek-, a kamasz- és a felnőttkor idősíkjait, ám mindenkor pontosan követhetők az események. Távoli motívumokat ölt egymásba vékony, alig látható szálakkal, de sosem önkényesen, avagy tolakodó módon. A halált elfogadni képtelen, lázadó kisgyerek „fausti egyezsége” a hatvanas évek népszerű tévésorozatának feketeálarcos démonjával, Belfegorral egyszerre idézi meg a korszak ikonikus tévésorozatát, és motiválja afféle lélektani thrillerként a felnőtt főhős számára is anyja halálának feldolgozását, aki annak idején a tévé előtt talán jobban félt a pokolbéli fajzattól, mint ölében tartott kisfia. A legtöbbet azonban kitűnő szereplőire bíz a rendező, mindenekelőtt a főhőst három életkorban megjelenítő nagyszerű (gyermek)színészekre. Talán egyetlen cselekményszál szervesül kevésbé a lélektani drámával, az 1993-as Szarajevóban játszódó epizódfüzér. A döbbenetes jelenet, amikor újságíróvá lett főszereplőnk fotóriporter társával egy eltévedt golyó által megölt anyához és a szomszéd szobában zavartalanul a kontrollelt nyomogató gyerekéhez száll ki egy „ütős anyagért”, inkább kínál radikális alternatívát a gyászmunkára, semmint hogy drámai képet rajzolna a balkáni háborúról.

Bellocchio, szemben a rendkívül divatos Sorrentinóval, nem erőlteti ránk nagyszabású ember- és világképét. Egyszerűen arról beszél, amivel előbb vagy utóbb mindannyian szembesülünk: a gyászról, a hiányról, a magányról; arról a fájdalomról, amely akkor ér bennünket, amikor már nem tehetjük meg azt, amit pedig hányszor, de hányszor alkalmunk lett volna… Ezt emeli ki az akkurátusan komponált, minden szálat elvarró, minden motívumot összekapcsoló, hibátlan ritmusú film önmagában álló, folytatás nélküli zárlata. Ismét a nyolcéves kisfiút látjuk anyjával. A film elején rokiztak – most éppen bújócskáznak. A mama túl jó rejtekhelyet talál, gyereke egyre kétségbeesettebb. „Nem vicces”, mondja sírásra görbült szájjal, mígnem végre édesanyja felfedi magát, mire a fia is bebújik mellé a szekrény mélyén álló nagy papírdobozba. Mintha ekkor sejtené meg, kit is fog egész hátralévő életében keresni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/03 54-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13125