KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/március
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : 25 éves a Filmtudományi Intézet
POSTA
• Kas Ilona: Hogy mi a televízió... Olvasói levél

• Kovács András Bálint: „Gyönyörű válság” A Társulás Stúdió előzményei és törekvései
• Bikácsy Gergely: Az alperesek Kabala
• Zsugán István: A gének dala Anna
• Zalán Vince: Se hús, se hal Rontás és reménység
• Bódy Gábor: Kreatív gondolkozó szerszám A „kísérleti film” Magyarországon
• András László: Egy gengszterfilm hátországa A Keresztapa
• Wisinger István: Hollywood Hollywood ellen Az amerikai filmgyártás útvesztői
• Zilahi Judit: Mire jön be a közönség? Washingtoni filmlevél az új évad kasszasikereiről
• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (1.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
• Szabó Júlia: Fény és mozgás Viking Eggeling és a magyar aktivizmus
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Szamurájok és banditák
• Kövesdi Rózsa: Mesél a bécsi erdő
• Koltai Ágnes: Ámokfutó
• Jakubovits Anna: Zorán, a zsoké fia
• Varga András: Víkendház nélkül nem élet az élet
• Gáti Péter: Menekülés haza
• Ardai Zoltán: Újra szól a hatlövetű
• Bikácsy Gergely: Egyszerű eset
• Lajta Gábor: Az összekötő jönni fog
• Schubert Gusztáv: A Hótündér
TELEVÍZÓ
• Horvát János: „Folyt. köv.” A tévésorozatokról
• Fehér Gyula: Műsor öt nyelven Az Újvidéki Televízióról
KÖNYV
• Báron György: A halandóság leltára

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Miles Davis: Birth of the Cool

Fekete Tamás

Miles Davis: Birth of the Cool – amerikai, 2019.Rendezte és írta: Stanley Nelson. Kép: Hervé Cohen, Jerry Henry, Eric Coleman, Clare Major. Zene: Miles Davis. Gyártó: Eagle Rock Entertainment / Firelight Pictures. Forgalmazó: Pannónia Entertainment. Feliratos. 115 perc.

 

Kevés olyan zenei műfaj van, amelynél egyértelműen meg lehet nevezni, ki számít a legnagyobb sztárjának: a jazz esetében azonban bátran kijelenthető, hogy ha nem is mindenképpen legnagyobb, de legnépszerűbb alakja Miles Davis volt, már csak a puszta számok figyelembevételével is. 1959-es lemeze, a Kind of Blue egyedül Amerikában eladott 4 millió (!) darabjával a mai napig a legtöbb példányban eladott jazzalbumnak számít, és mozgóképes jelenlétének tekintetben is megelőz mindenki mást. A Felvonó a vérpadra zenéjének felelőseként és a Miami Vice egyik részéhez bevállalt vendégszereplése mellett négy éve már egy életrajzi film is készült róla, Don Cheadle rendezésében és főszereplésével, sőt Stanley Nelson idei munkáját megelőzően is született már róla portréfilm, a 2001-ben Emmy-díjjal jutalmazott The Miles Davis Story.

A friss dokumentumfilm elsődleges célja természetesen az életút bemutatása, és a zenei karrier felvázolása – amibe  kitérők, merész stílusváltások és rizikós kísérletezgetések sőt, még egy hatéves, totális hallgatás is belefért. Nelson a szokásos eszközöket használja fel, vagyis megszólalnak az egykori zenésztársak, a csodálók és a családtagok, rengeteg zenével, archív képanyaggal és filmrészlettel, és egy narrátor segítségével még maga Davis is megszólal. Ám az 1957-es album, a Birth of the Cool címét kölcsönvevő film jóval többet mutat társainál, mivel filmje alanyát a megszokottól igencsak eltérően igyekszik bemutatni.

A rendező szemében Davis több egy kiemelkedő tehetségű zenésznél: maga volt a megtestesült coolság, egy olyan korban, amikor az még a sztárszínészek között is ritkaságszámba ment (lásd Steve McQueen), hát még egy színesbőrű jazz-trombitás esetében. Minden egyes mondatában, és minden megidézett képen – sportkocsija mellett, a kórházi ágyon, a rendőrök által véresre verve, de még 65 évesen, a Saturday Night Live színpadán kissé elveszetten botladozva is – olyan menőség és magabiztosság sugárzott személyéből, amivel éppúgy lehengerelte az embereket, mint zenéjével és játékstílusával.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/10 57-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14292