KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/március
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : 25 éves a Filmtudományi Intézet
POSTA
• Kas Ilona: Hogy mi a televízió... Olvasói levél

• Kovács András Bálint: „Gyönyörű válság” A Társulás Stúdió előzményei és törekvései
• Bikácsy Gergely: Az alperesek Kabala
• Zsugán István: A gének dala Anna
• Zalán Vince: Se hús, se hal Rontás és reménység
• Bódy Gábor: Kreatív gondolkozó szerszám A „kísérleti film” Magyarországon
• András László: Egy gengszterfilm hátországa A Keresztapa
• Wisinger István: Hollywood Hollywood ellen Az amerikai filmgyártás útvesztői
• Zilahi Judit: Mire jön be a közönség? Washingtoni filmlevél az új évad kasszasikereiről
• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (1.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
• Szabó Júlia: Fény és mozgás Viking Eggeling és a magyar aktivizmus
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Szamurájok és banditák
• Kövesdi Rózsa: Mesél a bécsi erdő
• Koltai Ágnes: Ámokfutó
• Jakubovits Anna: Zorán, a zsoké fia
• Varga András: Víkendház nélkül nem élet az élet
• Gáti Péter: Menekülés haza
• Ardai Zoltán: Újra szól a hatlövetű
• Bikácsy Gergely: Egyszerű eset
• Lajta Gábor: Az összekötő jönni fog
• Schubert Gusztáv: A Hótündér
TELEVÍZÓ
• Horvát János: „Folyt. köv.” A tévésorozatokról
• Fehér Gyula: Műsor öt nyelven Az Újvidéki Televízióról
KÖNYV
• Báron György: A halandóság leltára

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Szép álmokat!

Gelencsér Gábor

Fai bei sogni – olasz, 2016. Rendezte: Marco Bellochio. Írta: Valia Santella. Kép: Daniela Cipri. Zene: Carlo Crivelli. Szereplők: Valerio Mastandrea (Massimo), Berenice Bejo (Elisa), Fabrizio Gifuni, Emmanuelle Devos. Gyártó: IBC Movie / Kavac Film / Rai Cinema. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 134 perc.

 

A gyász: munka – sugallja Marco Bellocchio megindítóan szép, a tekintélyes rendezői életműhöz mérten érett és bölcs filmje. Lehetne érzelgős vagy akár cinikus az édesanyját nyolcéves korában – ahogy mondai szokták – tragikus hirtelenséggel elvesztő főhős nevelődési története; fel-felvillan mindkét szélsőség, ám Bellocchio újra és újra visszatér ahhoz a középhez, amely egyszerűen emberivé teszi történetét. Visszafogott eleganciával bánik a stílussal is. Váltogatja a gyermek-, a kamasz- és a felnőttkor idősíkjait, ám mindenkor pontosan követhetők az események. Távoli motívumokat ölt egymásba vékony, alig látható szálakkal, de sosem önkényesen, avagy tolakodó módon. A halált elfogadni képtelen, lázadó kisgyerek „fausti egyezsége” a hatvanas évek népszerű tévésorozatának feketeálarcos démonjával, Belfegorral egyszerre idézi meg a korszak ikonikus tévésorozatát, és motiválja afféle lélektani thrillerként a felnőtt főhős számára is anyja halálának feldolgozását, aki annak idején a tévé előtt talán jobban félt a pokolbéli fajzattól, mint ölében tartott kisfia. A legtöbbet azonban kitűnő szereplőire bíz a rendező, mindenekelőtt a főhőst három életkorban megjelenítő nagyszerű (gyermek)színészekre. Talán egyetlen cselekményszál szervesül kevésbé a lélektani drámával, az 1993-as Szarajevóban játszódó epizódfüzér. A döbbenetes jelenet, amikor újságíróvá lett főszereplőnk fotóriporter társával egy eltévedt golyó által megölt anyához és a szomszéd szobában zavartalanul a kontrollelt nyomogató gyerekéhez száll ki egy „ütős anyagért”, inkább kínál radikális alternatívát a gyászmunkára, semmint hogy drámai képet rajzolna a balkáni háborúról.

Bellocchio, szemben a rendkívül divatos Sorrentinóval, nem erőlteti ránk nagyszabású ember- és világképét. Egyszerűen arról beszél, amivel előbb vagy utóbb mindannyian szembesülünk: a gyászról, a hiányról, a magányról; arról a fájdalomról, amely akkor ér bennünket, amikor már nem tehetjük meg azt, amit pedig hányszor, de hányszor alkalmunk lett volna… Ezt emeli ki az akkurátusan komponált, minden szálat elvarró, minden motívumot összekapcsoló, hibátlan ritmusú film önmagában álló, folytatás nélküli zárlata. Ismét a nyolcéves kisfiút látjuk anyjával. A film elején rokiztak – most éppen bújócskáznak. A mama túl jó rejtekhelyet talál, gyereke egyre kétségbeesettebb. „Nem vicces”, mondja sírásra görbült szájjal, mígnem végre édesanyja felfedi magát, mire a fia is bebújik mellé a szekrény mélyén álló nagy papírdobozba. Mintha ekkor sejtené meg, kit is fog egész hátralévő életében keresni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/03 54-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13125