KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/október
JEGYZET
• Koltai Ágnes: Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

• Létay Vera: Csak kézfogás Mephisto
• Zalán Vince: Szemben a történelemmel Ideiglenes paradicsom
• Ágh Attila: Mit ér a néptanító, ha magyar? Sára Sándor dokumentumfilmjéről
• Koltai Ágnes: Rubljov és gőzgép Világot teremtők
• Kulcsár Mária: Kabala és Facsiga Forgatási napló
• Báron György: „Holnapja nincs ez éjnek...” Éjszaka külsőben
• Takács Ferenc: Filmklisé és realizmus Kék gallér
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gazdag Gyula: Ki hallgat ma vonósnégyeseket? Otar Joszeliani
• N. N.: Otar Joszeliani filmjei

• Molnár Gál Péter: Az emberarcú vámpír Drakula és Nosferatu
VITA
• Császár Ferenc: Filmreformra van szükség! Vita a filmforgalmazásról

• Bársony Éva: 30 éves a magyar szinkron
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Történelem az arénában Pula
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Ratataplan
• Ardai Zoltán: Lidérces álmok
• Barna Márta: Fészek a szélben
• Harmat György: P. S., a avagy a könnyelműség határai
• Deli Bálint Attila: Rendőrök háborúja
• Loránd Gábor: Őrült napok
• Ardai Zoltán: ...és megint dühbe jövünk
• Képes Júlia: Zűrzavar a fellegekben
• Gáti Péter: A kölcsönkért gyufa
• Koltai Ágnes: Zsaru vagy csirkefogó?
TELEVÍZÓ
• Lukácsy Sándor: Mikrotársadalom vagy történelem? Zokogó majom
• Csala Károly: Televízió, novellaosztály
• Domonkos László: Empátia, telefonnal
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Az értelmezhetőség határai
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Neveletlenek
• Karcsai Kulcsár István: A folyó vonala

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hrabal mozija

Hrabal táncórái

Ha nem volnának darazsak

Kelecsényi László

Állítólag nálunk már népszerűbb, mint szülőhazájában. Menzel által forgatott filmjei halhatatlanná tették a humorát.

 

Az első találkozásunk az egykori Filmmúzeumban esett meg. Bohumil Hrabal 1967 áprilisának végén érkezett meg Pestre. No, nem ő, személyesen, hanem csak a filmje, amit Jiři Menzel rendezett. Nemigen lehetett előzetes fogalmunk róla: mi ez a mű, és ki ez a kettős, az író és a rendező. A bemutatásra kerülő mozgókép alapjául szolgáló regény ugyan már olvasható volt magyarul, mert korábban megjelent a Senki sem fog nevetni című antológiában, de a Pozsonyban kinyomtatott 2050 példány csak ma számít soknak, akkor eltűnt a szocialista könyvkereskedelem labirintusában. Különben is eltérő címen jelent meg a regény, és sokáig Élesen követett vonatokként szerepelt az újabb és újabb nyomtatásokban.

Az akkori Filmmúzeum ritka ajándéka volt a viszonylag gyors bemutató; persze csak egyetlen előadás, szombat este tíz órás kezdettel – ha jól emlékszem, még hangbemondással – kizárólag szemfüleseknek, akik megtudták, hogy itt a friss Oscar-díjas szomszéd. Akkoriban a nem angol nyelvű filmek szobrocskái nagy előszeretettel Kelet-Európa felé tartottak. Két évvel korábban az Üzlet a korzón nyerte el a díjat, most ez a pikáns humorú dolgozat, amiről azt lehetett hallani, hogy egy ifjú ember legfőbb gondja a háború sötét napjaiban, hogy ejakuláció praecoxban szenved, meg hogy egy fiatal vasutaslánynak végigpecsételik a csupasz fenekét.

Miféle cenzurális ribillió tört volna ki nálunk, ha egy világháborús témájú magyar filmben ilyesmit mutattak volna be az alkotók. Nálunk A tizedes meg a többiek humora is szokatlanul hatott, nem beszélve Jancsó Így jöttem-jének egyik képsoráról, ahol egy meztelen lányt vesznek üldözőbe a férfi főszereplők.

Hrabal és Menzel jött, látott (azaz mi láttuk a filmjüket) és győzött. A cseh filmhumor betetette a lábát az akkor még másképp hívott Róna utcába. Jó értelemben vett utánzói támadtak, akik kaján örömmel hivatkoztak rájuk. Ha nekik lehet, akkor nekünk miért ne?

A következő magyar Hrabal-kötet már 4400 példányban hagyta el a nyomdát. Ütős idézetekkel reklámozta az Európa Kiadó. A hátsó borítón pro és kontra olvasói vélemények sorakoztak. „Maga egy disznó, aki mindig azokat a szituációkat keresi, amelyekben aztán kiélheti perverz nemiségét.” – „Könyvei elolvasása után nekem már nincs többé nyugtom, szüntelenül kínoz és üldöz a kimondhatatlan szépség, törékenység, tréfa, fájdalom és bölcsesség, a fene egye meg magát, szent uram.” – „Valaki glóriát teremtett maga köré, s most csak arról fecseg mindenki, hogy milyen kitűnő író. Holott egy bitang, egy csirkefogó, s talán még buzi is vagy impotens.” – „A humornak sok olyan fajtája van, amelynek éle megsebzi az ember belsejét. Mindegyik másképp. Hrabal elvtárs fegyvere ezüstösen cseng, s szúrása balzsamot fakaszt.”

1969-ben, amikor ez a vékony, mindössze tíz novellát tartalmazó kötetke megjelent nálunk, a prágai tavaszból már rosszkedvünk tele lett. Olvastam lelkesen a szövegeket, nem a cseh, hanem a hazai államvasút egyik irodájában. Sajnos, Hubička forgalmista úr nem abban az anyagraktárban dolgozott, ahol én, nem ott pecsételte végig Zdenička kisasszony hátsóját. Táncórák idősebbeknek és haladóknak – ez állt a 18 forintba kerülő könyvecske borítóján. Amikor a főnököm meglátta, mit olvasok stikában, kivette a kezemből, megnézte, majd visszadobta az íróasztalomra. – Ebből nem lehet megtanulni – közölte némi fölénnyel, mégis tudatlanul.

Meg lehetett tanulni tőle – táncolni is meg szakadékok peremén sétálni nagy lelki nyugalommal. Felmászni a kéményre, körültekinteni, és sértetlenül visszatérni a földre. Csak annyira odaadni a lelkünket egy diktatúrának, hogy belső lényünk még szabad maradjon.

Ha nem volnának darazsak, hajtogatja az idősebb Hrusínskỳ a Hóvirágünnepben. Bizony, szép is lenne a világ, ha nem volnának. Annyira szép, hogy nem tudnánk betelni vele. Csak ülnénk az Aranytigrisben, Hrabal törzshelyén, a Husova utcában, Prága óvárosában. Csak hoznák az aranyló söröket, és nem tennénk rá az alátétet a korsó tetejére, ami ott azt jelenti, nem kérünk többet. Kell nekünk Hrabal, nagyon kell.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 10-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11869