Magyar MűhelyHolocaust egyenes adásbanPokolképSchubert Gusztáv
A képözönben nincs hely és idő a megrendülésre.
A holocaust utáni csendért – világbotrány ez is – nem csak a politika felelős. Egy képimádó társadalom nem tud mit kezdeni az elképzelhetetlennel: ha azt mondjuk holocaust, rögvest magunk előtt látjuk a világbotrány képeit – az égőáldozat lángját, a krematóriumok füstjét, az egymásra dobált holttesteket –; iszonyodunk, anélkül hogy egy lépéssel is közelebb jutnánk az iszonyat epicentrumához. A kép elzár a katarzistól. És a dramaturgia is. A Schindler listája vagy az amerikai Holocaust-sorozat evilági filmek, mert a hollywoodi kaland- és szenvedéstörténet sémáiban elmesélve a történelem normál ügyrendjébe illesztik az elképzelhetetlent. A haláltáborokban azonban nem evilági történet esett meg, hanem valami történelmen és emberen túli. Előzményei, okai leírhatóak politikai, szociológiai terminusokkal, következményei nem. Lanzmann Shoah-sorozata vagy Forgács Péter Örvénye azért jelentős holocaust-film, mert tudatában van annak, hogy nem evilági történetet ad közre, a kamera nemcsak azt filmezi, ami megesett, hanem megmutatja a szakadékot, ahová belehullott a történelem. Ezekben a filmekben a holocaust mint kitölthetetlen és megmagyarázhatatlan űr jelenik meg; nincsenek rá szavak, nincsenek képek.
Az „égőáldozat” kifejezés pontos: ami a haláltáborokban történt, nem egy a történelmi kataklizmák sorában, hanem szakrális emberiségdráma. A mennyország és a pokol túl van az emberi életen, ha gravitációjával szüntelenül befolyásolja is azt. A holocaust viszont itt történt meg, végzetes súlyt adva az elcsépelt kifejezésnek: ez lett a „földi pokol”, ahogy az Éden a földi mennyország volt. Ez a két szakrális bűnbeesés jelöli ki az emberiség terrénumának végpontjait. Az emberi élet az Édentől keletre és a holocausttól nyugatra zajlik. A holocaust – Zóna. Ahogy az éden is. Pár hektárnyi túlvilág. Tarkovszkij Stalkerének Zónája sötét iróniájú Paradicsom-gúnyrajz – a tökéletes boldogság nem embernek való. Érthető, ha ezt nehezen hisszük el, de miért szorult bizonyításra az, ami pedig mindannyiunk mindennapos zsigeri tudása, hogy a végtelen szenvedés sem az. Talán, mert nem ez a holocaust sötétségének a legeslegmélye.
A holocaustot mindaddig nem értjük meg, amíg – akármilyen szentségtörően hangzik is – nem tekintjük kettős drámának, gyilkos és áldozat drámájának. A halálgyárban nem a testi szenvedés a legnagyobb iszonyat, a Vezúv hamuesője alatt rekedni vagy a kórházi ágyon rákban haldokolni éppoly szörnyűséges testi kín, hanem annak tudata, hogy emberek találták ki, építették föl, és működtetik.
A holocaust-film rendezőjének elemi feladata, hogy eldöntse, kinek készíti a filmjét, a gyilkosnak (a cinkosnak, a részvétlen szemlélőnek, a vele rokonszenvezőnek) vagy az áldozatnak. Ha a gyilkosnak, akkor a filmnek a raszkolnyikovi felismerésig kell elvezetnie nézőjét: „Magadat ölted meg, nem azt az anyókát.”
Ha az áldozatnak, akkor arra a képtelenségre kell keresnie a választ, hogyan lehetett szinte ellenállás nélkül előbb megalázó törvények gettójába, majd a haláltáborokba terelni hatmillió embert. Lanzmann Shoah-ja mindkét sorsvonalat meg tudta mutatni, sokkoló képek nélkül is, Jeles András a Senkiföldjében és Forgács Péter az Örvényben pedig mindenekelőtt annak a lassan elhatalmasodó rémdrámának a filmjét forgatta le, ahogy a bűntelenek beöltöznek az áldozat szerepébe. A holocaust szemei címzettje ismeretlen. Minden más hibája – a kerettörténet érzelgőssége, a lexikon-szócikkek szigora ellenére is széteső szerkezet – ebből adódik.
A holocaust – bibliai esemény. Csakhogy a mai kornak nincs Bibliája. Csak Televíziója. Ami ugyan univerzalizmusa miatt felfogható úgyis, mint a képkorszak (mozgó)képes bibliája, de a hasonlóságnál jóval nagyobbak a különbségek. A televízió ugyanis természeténél fogva profán. A távolbalátó arra a tévképzetre épül, hogy a dolgok lényege és külleme tökéletesen egybevág. A szakrális, vagyis hogy a látható világ felszíne alatt mélységek nyílnak, a dolgok nem csak önmagukat jelentik, egy mélyebb értelem révén összefüggnek. A kamera előtt nincs titok, mindenhová beleskel, minden eseményre elsőként érkezik (esemény természetesen csak az lehet, ami testet ölt). A hiúságok hiúsága, miszerint a néző szeme mindent lát, mégis azonnal lelepleződik, mihelyst a kamera valódi szentség közelébe kerül. A Szent kincsek sorozat operatőre megszégyenülten őgyeleg a templom körül, ahol az etióp frigyládát (a koptok hite szerint az igazit) őrzik, azt ugyanis csak egyetlen ember láthatja, a frigyláda őre, aki egész életét ennek a feladatnak szenteli, s a szent hajlékot haláláig el nem hagyja. A televízióban a holocaust egy a milliónyi sokk és show között. Sohasem értheti meg, de egyenes adásban közvetítené.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 925 átlag: 5.54 |
 |
|
