KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/július
POSTA
• Tamás Krisztina: René Clair Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Nagy Istvánné: Rocco és fivérei Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Veém János: Pergőtűz
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Ha az értelem alszik Cannes
• N. N.: A 34. cannes-i filmfesztivál díjai Cannes

• Marx József: „Én csinálom a magamét, te mondod a magadét” Kritika és filmművészet
ESZMECSERE
• Almási Miklós: Mi a bajom a „közérzet-filmekkel”? Hozzászólás Faragó Vilmos Boldogtalan fil című cikkéhez

• Zsugán István: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
VITA
• Boros István: A csendes háború Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat Budapesten
• Nagy Sándor: A mozinak keressünk filmet! Vita a filmforgalmazásról

• Kerényi Grácia: Filmen és prózában A wilkói kisasszonyok
• Matos Lajos: Az orvosok dilemmája Kóma
• Simor András: A meghökkentek Kölykök; Ötvenöt testvér
WESTERN
• Jancsó Miklós: Vallomás a nagypapáról
• N. N.: John Ford hangosfilm-rendezései
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Krimik, mesék és a valóság Vilnius
• Xantus János: Bio-Asszony és az Agglegények Oberhausen

• Todero Frigyes: Az imádság már nem volt elég A chilei film Allende idején
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A játékszer
• Kovács András Bálint: Először férjnél
• Loránd Gábor: Hárman a világ végén
• Lajta Gábor: A túlélés ára
• Zoltán Katalin: Az anyakönyvvezető nem válik
• Márton László: A csend előtt
• Koltai Ágnes: Bolond évek
• Gáti Péter: Puska és bilincs
TELEVÍZÓ
• Jovánovics Miklós: Előbb informálni, aztán kommentálni Beszélgetés Hajdú Jánossal
• Loránd Ferenc: Gyermekműsorok – pedagógiai tükörben Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Veress József: Filmtörténeti portyák
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hölgy kaméliák nélkül
• Karcsai Kulcsár István: Kallódó emberek
• Karcsai Kulcsár István: Isten után az első

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Reklámözön

Magyar plazma

Hátsó gondolat

Schubert Gusztáv

A reklámban nem az a kínos, hogy reklámoz, hanem a meta-üzenet, amit kéretlenül a dezodorunk mellé pakol.

 

Mutasd a reklámod, s megmondom ki vagy. A magyar (vagy legyünk pontosabbak, a nálunk látható, honosított) reklám le se tagadhatná, hogy ránk hasonlít. Szexista, alpári, gyűlölködő. A közélet furora és hülyesége mára leszivárgott a mindennapi életünkbe, akár a gyomirtó a karsztforrásba.

Ha bekapcsoljuk a híreket, azt hihetjük, Szodomában élünk. Ugyan; erkölcsi válságban az van, aki elvesztette a tájékozódás képességét, vagy szégyelli magát a viselkedése miatt. Mi épp ellenkezőleg, erkölcsi mámorban, moráltól betépve élünk, ki ne érezné ma magát a tökéletesség foglalatának? Köszönhetően a reklámoknak is. Nem mindegy, hová tesszük le a kamerát, nem mindegy, kinek a szemével látunk: a nálunk látható reklámok egy része tömény gyűlöletbeszéd, persze nem a szó politikai értelmében, ott még nem tartunk, hanem a köznapi bunkóság jegyében. És épp ebből a – merőben alaptalan – erkölcsi felsőbbségből meríti az energiát. A magyar reklám szubjektuma az önzés kis gömböce, én, én, én és sokadszor is csak én számítok, én vagyok a tökély – „király vagyok, isten vagyok” – és mindenki más hülye körülöttem. Mindenki lúzer: a nők, a férfiak, az öregek meg a gyerekek. A bunkóságot ünneplő trash-reklám rövid úton helyre teszi őket. A gyerek hosszantartó, kényelmetlen, viszkető érzés, mint a lábgomba, ha Rousseau, Piaget és Makarenko nem tudta megnevelni, secpec megoldja a gyógyszeripar, egy szem Saridon és – legalábbis pár órára – rezisztensek leszünk e bosszantó kis lényre. De van rosszabb is. Az öregség nyilvánvalóan a lúzerség netovábbja: a nyugdíjas nem lát, nem hall, lassan jár, és mire odaér, már el is felejti, hová indult, tömény hendikep. Kár beléjük a reklám, és ha mégis kijár nekik, akkor is benne maradunk e gondolatkörben, adjunk a kriplinek mankót, protézist, cseppeket az inkontinenciára, és máris kész a csodaöreg. Egy ausztrál reklámban az öregek visszavágnak; amikor nyernek a lottón, kiadják az útját a kéjesen gonosz Gertrud nővérnek (a mi öregekről szóló spotjaink többségének ez a „semmi kártya, villanyoltás” mentalitás a forrása), a milliók csak arra kellenek, hogy visszanyerhessék a hétköznapi méltóságot.

Extra Hungariam is van tehát élet, csak egy kicsit más. Egy francia reklámban a recepciós a férj kezébe ügyeskedett virágcsokorral állítja helyre a házastársi békét. Nem nyálas, mulatságos. Talán mert emberek a hősei. Nálunk csak lúzerek vannak és csodalények. A fekete giccsel párban jár a rózsaszín. Ami csak első látásra meglepő: összefűzi őket a tökély görcsös vágya. A makulátlanul egyszínű világkép élettelen tökéletessége. Úgy látszik, csak ez a két program létezik errefelé, erre jár rá az agyunk, erre vannak kiélesítve a receptoraink. A való világ és a hús-vér ember nem érdekes, meg az sem, hogy egy lakást, falut, várost, országot hogyan lehet értelmesen berendezni; jól temperált társadalomra se kedvünk, se puvoárunk. Pedig vannak ilyen reklámok szerte a világban, de ezeket valahogy nem sikerül honosítani. Mikor látunk magyar tévén a felekezeti, etnikai gyűlölködésen felül emelkedő multi-kulti reklámot, ahol India Franciaországgal határos? Vagy fogyatékos gyerekeket szörf-iskolában? A magyar és a honosított reklámok többnyire vagy a privát édenkert gejl idilljeivel vagy a bunkóság dicséretével traktálnak. Pedig a kettő közötti tartományban élünk, vagy hát élnénk, ha hagynák, ha erről is szólna reklámüzenet. Mi még mindig ott tartunk, hogy a normális – színtelen, szagtalan, unalmas és szürke. Pedig a közhiedelemmel ellentétben a normalitás roppant tágas tartomány, határai Alphaville-től South Parkig tartanak.

Hol végződik a humor, és hol kezdődik a prosztóság? Miért mulatságos az a reklám, amelyben egy nő letépi a mit sem sejtő vadidegenről a nadrágszíját, hogy a csatjával kibonthasson egy sörösüveget, és miért kínos a Heineken-reklám, ahol a legfelső polcon árválkodó palackot a hiába ágaskodó nő elől lenyúlja az elsőre segítőkésznek látszó fiú. Mitől erotikus a csatos reklám és mitől redvás az AXE dögösnek szánt reklámsorozata, amiben a férfias (?) dezodortól beinduló – „Bom Chicka Wah-Wah!!!” – férfifaló nőstényei férjet, tolókocsis nagymamát sutba dobva ragadoznak. Nehéz körülírni, mégis tudni lehet, hogy hol a határ. A komédia vagy akár a gorombán szabadszájú karneváli szellem pontosan tudatában volt az elmúlt kétezerötszáz évben. A klasszikus komédiában az álszent, a fösvény, a törtető, az irigy, az embergyűlölő, a prosztó bűnhődött. Nagyot fordult a világ, ma már érte drukkolunk.

„Mert hülye azért nem vagyok.”

Tényleg nem: a nevezéktanban az ilyet élelmes surmónak (homo immoralis) hívják. Közönséges gyom, különösen bőven terem a magyar ugaron.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/07 29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9043