KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/július
POSTA
• Tamás Krisztina: René Clair Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Nagy Istvánné: Rocco és fivérei Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Veém János: Pergőtűz
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Ha az értelem alszik Cannes
• N. N.: A 34. cannes-i filmfesztivál díjai Cannes

• Marx József: „Én csinálom a magamét, te mondod a magadét” Kritika és filmművészet
ESZMECSERE
• Almási Miklós: Mi a bajom a „közérzet-filmekkel”? Hozzászólás Faragó Vilmos Boldogtalan fil című cikkéhez

• Zsugán István: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
VITA
• Boros István: A csendes háború Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat Budapesten
• Nagy Sándor: A mozinak keressünk filmet! Vita a filmforgalmazásról

• Kerényi Grácia: Filmen és prózában A wilkói kisasszonyok
• Matos Lajos: Az orvosok dilemmája Kóma
• Simor András: A meghökkentek Kölykök; Ötvenöt testvér
WESTERN
• Jancsó Miklós: Vallomás a nagypapáról
• N. N.: John Ford hangosfilm-rendezései
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Krimik, mesék és a valóság Vilnius
• Xantus János: Bio-Asszony és az Agglegények Oberhausen

• Todero Frigyes: Az imádság már nem volt elég A chilei film Allende idején
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A játékszer
• Kovács András Bálint: Először férjnél
• Loránd Gábor: Hárman a világ végén
• Lajta Gábor: A túlélés ára
• Zoltán Katalin: Az anyakönyvvezető nem válik
• Márton László: A csend előtt
• Koltai Ágnes: Bolond évek
• Gáti Péter: Puska és bilincs
TELEVÍZÓ
• Jovánovics Miklós: Előbb informálni, aztán kommentálni Beszélgetés Hajdú Jánossal
• Loránd Ferenc: Gyermekműsorok – pedagógiai tükörben Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Veress József: Filmtörténeti portyák
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hölgy kaméliák nélkül
• Karcsai Kulcsár István: Kallódó emberek
• Karcsai Kulcsár István: Isten után az első

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Most és mindörökké

Hirsch Tibor

 

Fred Zinnemann azok közé a hollywoodi nagy öregek közé tartozik, akiknek éppen professzionizmusukat elismerve szokás helyet szorítani a filmművészet történetében. Ez egyenesen John Ford, Michael Curtiz, William Wyler és még néhány más kivételezett társaságát jelenti. A Most és mindörökké a rendező pályájának felívelő szakaszában született; egy évvel a klasszikus western, a Délidő sikere után. Ráadásul ennek az újabb sikernek már nyolc Oscar-díj is nyomatékot adott.

A film maradandó értéke a színészek, mindenekelőtt Montgomery Clift és Deborah Kerr játéka. A mester különösen az utóbbi színészvezetési bravúrjára volt büszke. A hideg, tartózkodó szépségű színésznőből elő tudta hívni a parázsló szenvedélyek asszonyát. Zinnemann, aki röviddel azelőtt Brandót fedezte fel a film számára (The men), most Frank Sinatrának ad drámai szerepben bizonyítási lehetőséget.

Ami a nagyszabású produkcióban megkopott, amit a mai néző túlhaladottnak érez, az a film dramaturgiája.

A két évtizeddel későbbi happy-end-gyűlölő korszakban az amerikai katonákról szóló amerikai filmek igencsak másképp töltötték ki annak a mítosznak a kereteit, melyet talán éppen a Most és mindörökké jelölt ki számukra. A rekvizitumok nem sokat változtak: csúcsfegyverek, dollárözön, a támaszpont, mint valami kis Amerika, és kívül az idegen világ, mely egyetlen óriási bordélyházra emlékeztet. A lelki kelléktár is ugyanaz: „civil” hisztéria és vadnyugati bajtársiasság, ugyanabból az infantilizmusból eredeztethető ostoba kegyetlenség és kisfiús naivitás. Mindezt erőszakkal gyúrja egybe a hadsereg otromba apparátusa.

Az új és még újabb filmek mindezt tüntető naturalizmussal tálalják: a MASH, az Apokalipszis most, a Meztelenek és bolondok, a 22-es csapdája vagy épp a Most és mindörökké újabb-keletű tévéváltozata – jó és rossz opuszok – harsányabbnál harsányabb színekkel hangsúlyozzák az amerikai katona-imázs valamelyik dominánsnak érzett vonását: ha tegnap a finomkodás volt a manipuláció eszköze, ma a gorombaság, a vadság tereli el figyelmünket a rázós kérdésekről. Fred Zinnemann alkotása különösen alkalmas arra, hogy a néző kedvére tanulmányozhassa a nagy amerikai cenzúra-robbanást megelőző tipikus hollywoodi elhallgatásokat.

Robert Lee Prewitt, a volt profi boxoló örömkatonaként vonul be új zászlóaljához, egy hawai-szigeti laktanyába. Parancsnoka bajnokságot akar vele nyerni, ő viszont nem hajlandó többé boxolni. Elöljárói mindent megtesznek, hogy megtörjék, de hiába. A finom csúsztatás először itt érhető tetten. Jelentéktelen aránymódosításról van szó. A regényben Prewittot sokan kínozzák, és néhányan sajnálják, a filmben néhányan kínozzák, és mindenki sajnálja. Később, a katonai börtön kegyetlenségéről is csak szóban értesülünk, nem úgy, mint a negyedszázaddal későbbi tévésorozatban. Az 1953-as film dialógusai kiabáló erőltetettséggel hangsúlyozzák újra és újra, hogy minden hadseregbeli visszaélésegyedi eset. Az áldozatok bármikor segíthetnének magukon, csakis csökönyösségből, büszkeségből nem tesznek feljelentést. Pedig a felsőbb parancsnokság alig várja, hogy megbüntesse a gonoszokat, megjutalmazza az arra érdemeseket. Erre a film látványos példát szolgáltat, röviddel a befejezés előtt – előkészítendő és ellensúlyozandó a katona tragédiáját.

Zinnemann filmjében a szerelmi szál is különösen alakul: James Jones könyvének kuplerája itt leginkább egy leánykollégium klubjára emlékeztet, amelyik rendszeresen szervez jókedvű ismerkedési esteket a városi helyőrség tagjai számára. Ez az általános prüdéria nyilvánvalóan lehetetlenné teszi, hogy Prewitt prostituált-szerelmének kettős lelkülete, az egymástól elválaszthatatlan érzékenység és a kegyetlen gyakorlatiasság igazán megmutatkozzék.

A történet lényegét persze lehetetlen kozmetikázni. Prewitt-tal egy tábori csendőr golyója végez, és Pearl Habourt megtámadják a japánok. Zinnemann filmje jól érzékelteti, milyen hirtelen zsugorodik jelentéktelenné a boxbajnokság ügye, a békeidő megannyi apróságával együtt. Prewitt bajtársai harcolnak: bátrak és kapkodnak is, hiszen meglepték őket. Ismét a leheletnyi csúsztatás: a filmben inkább bátrak, a regényben inkább kapkodnak. Jones könyvében saját gépeiket lövik, Zinneman-nál ilyesmiről szó sem lehet. Az Apokalipszis... Coppolája bezzeg nem hagyta volna ki az össze-vissza lövöldöző légvédelem epizódját!

Gondoljunk erre, és örvendezzünk a tabuk mulandóságán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5186