KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/július
POSTA
• Tamás Krisztina: René Clair Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Nagy Istvánné: Rocco és fivérei Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Veém János: Pergőtűz
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Ha az értelem alszik Cannes
• N. N.: A 34. cannes-i filmfesztivál díjai Cannes

• Marx József: „Én csinálom a magamét, te mondod a magadét” Kritika és filmművészet
ESZMECSERE
• Almási Miklós: Mi a bajom a „közérzet-filmekkel”? Hozzászólás Faragó Vilmos Boldogtalan fil című cikkéhez

• Zsugán István: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
VITA
• Boros István: A csendes háború Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat Budapesten
• Nagy Sándor: A mozinak keressünk filmet! Vita a filmforgalmazásról

• Kerényi Grácia: Filmen és prózában A wilkói kisasszonyok
• Matos Lajos: Az orvosok dilemmája Kóma
• Simor András: A meghökkentek Kölykök; Ötvenöt testvér
WESTERN
• Jancsó Miklós: Vallomás a nagypapáról
• N. N.: John Ford hangosfilm-rendezései
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Krimik, mesék és a valóság Vilnius
• Xantus János: Bio-Asszony és az Agglegények Oberhausen

• Todero Frigyes: Az imádság már nem volt elég A chilei film Allende idején
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A játékszer
• Kovács András Bálint: Először férjnél
• Loránd Gábor: Hárman a világ végén
• Lajta Gábor: A túlélés ára
• Zoltán Katalin: Az anyakönyvvezető nem válik
• Márton László: A csend előtt
• Koltai Ágnes: Bolond évek
• Gáti Péter: Puska és bilincs
TELEVÍZÓ
• Jovánovics Miklós: Előbb informálni, aztán kommentálni Beszélgetés Hajdú Jánossal
• Loránd Ferenc: Gyermekműsorok – pedagógiai tükörben Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Veress József: Filmtörténeti portyák
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hölgy kaméliák nélkül
• Karcsai Kulcsár István: Kallódó emberek
• Karcsai Kulcsár István: Isten után az első

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Show és tehetség

Csillagszüret

Kemenes Tamás

Tehetség és nézettség egymásnak ellentmondó fogalmak.

A városi legenda szerint maffiózóék egy szép napon beköltöztek egy kocsmába, és attól kezdve onnan intézték a különféle ügyeket, illetve pihenték ki a hosszú, zűrzavaros nap fáradalmait. A hely nem volt se túl jó, se túl nagy, éppen elfért benne a két játékautomata, az ócska zenegép és a biliárdasztal, úgyhogy a környékbéli lakosság még az elvárhatónál is hamarabb, különösebb lelki traumák nélkül megtanulta teljesen nélkülözni. Mindenki tökéletesen tudta, hogy a vastag üvegfal mögött lazán letámasztott dákó tulajdonképpen illúzió, üres látványelem, amely nagyjából annyira mesél a hely szelleméről és funkciójáról csupán, mint a vágóhíd mellett iparkodó ibolya.

Mondják, egyszer néhány fiatal mégis betévedt a kocsmába, lökni szerettek volna a kopottzöld asztalon, zenére ráadásul, állítólag még pimaszkodtak is kicsit az ottaniakkal, ezt nem tudni biztosan. Mindenesetre a dákóról azt hitték, hogy dákó, a zenegépról, hogy zenegép, a vendégekről meg azt, hogy vendégek – magyarán bedőltek a csalóka

látszatnak…

Valamivel később – tegnap – Szíj Melinda sírni kezdett a Mokkában. Nem az interjú második, esetleg harmadik percében, hanem abban a minutumban, hogy a róla szóló blokk mintegy elkezdődött. Meglátta a kamerát, és elsírta magát. A helyzetet se Demcsák Zsuzsa kétségkívül roppant érzékeny és jogos kérdése – „Mi a baj, Melinda?” –, se Joshi Bharat minden bizonnyal csível is megtámogatott közelsége nem tudta helyrehozni. Pedig utóbbi, kínjában, még egy bibliai helyet is aktivált a beszélgetésben: „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” – szólt kedvesen, de mindhiába. Persze annyira azért nem rejtélyes a dolog, hiszen egy ideje már tudhatjuk: a gond egészen egyszerűen az, hogy Szíj Melinda nagyon benézte ezt a tehetségkutatós témát. Ránézett a mikrofonállványra, rendben, csekkolta rajta a mikrofont, megvan, látta a dalra nyíló szájakat, ez is oké, szemügyre vette a szakmai zsűrit, remek, aztán levonta a következtetést: ez bizony egy énekverseny. Nem a környéken nőtt fel, ezért bedőlt a látszatnak.

Mert persze az énekes tehetségkutatók csak másod- vagy harmadsorban szólnak az énekesi tehetségről, már ha egyáltalán. Hogy mást ne mondjunk, itt a háttértörténet, amelyet Szíj Melinda oly kíméletlen rendszerességgel nyilvánít lényegtelennek, éppenséggel maga a legfontosabb elem: ki honnan jött, jurtából vagy luxusvillából, hogyan jutott el a harmadik fordulóig, hogy érzi magát a kedves család most, amikor szerettük egy országnak húzza azt, amit eddig csak nekik húzott – mindez érezhetően lényegesebb, mint az, hogy egyébként kinek a hangjától repednek a poharak.

Szíj Melinda nem érti, nem is akarja érteni, miért és hogyan lehetne vele kapcsolatban például olyasmikre hivatkozni, mint „a közönség igénye” – szerinte itt neki, az énekesnek mint művésznek vannak és lehetnek igényei, a közönség, már ha akarja, kövesse őt, ha meg nem akarja, akkor ne kövesse. Nem érti, hogy a különféle tehetségkutató műsorokban a danolászás csak egy elem a sok közül, hogy a kereskedelmi tévék valójában nem csak az új Janis Joplint vagy a még újabb Stinget keresik, hanem Fekete Pákó megbízható társát is az édes bajban, tölteléket Fókuszba, Aktívba, Vacsoracsatába, Barátok köztbe. Nem érti, hogy az ilyen produkciókban már régóta nem a távoli jövő – pláne nem a felvonuló tehetségek távoli jövője – épül, hanem a Knorr Rafinéria, vagy legfeljebb a következő hétvége: a néző nem adakozik vagy támogat, csupán saját szórakozását szervezi-szerkeszti, habzsol, nem tud, nem is akar sem igazságos lenni, sem messzebbre látni a következő adásnál. De Szíj Melinda és a hozzá hasonló gyanútlan tehetségek legfőképpen azt nem értik, hogy a közönség bizony óriási úr: ha a lágyan omló pisztáciafagylaltra egyszer azt mondja, hogy az ropogós töpörtyű, úgy az onnantól kezdve ropogós töpörtyű, és kész. Az ember ilyenkor nem lázad, nem szipog, még csak nem is énekel – hanem leül Demcsák Zsuzsa és Joshi Bharat mellé a Mokkába, és ropogtat.

Bakács Tibor, miután megvált a Megasztár-zsűrizéstől, azt írta:ezek a realityk, tehetségkutatók és talkshow-k csini kis hullákat gyártottak a nézettség oltárán”.

Szíj Melinda igazi, elbűvölő tehetség, hullája csak nehezen megkerülhető. Talán még némi-nemű koncepcióigazításra is rákényszerítheti a tehetségkutatóműsor-készítőket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/03 46-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10537