PanelkapcsolatA mindennapok foglyaiZalán Vince
Az a kicsi házikó / most is olyan ragyogó / Nekem, egyet jelent már ez a ház s az ifjúság. / Mégis újra elmegyünk / Emlékeket keresünk – énekli Tarr Béla új filmjében az ismert slágert a nemrég még oly népszerű Ambrus Kyri. Ám magától a műtől mi sem áll távolabb, mint az emlékeket kereső nosztalgikus hangvétel. Nem idézi nosztalgikusan sem az ötvenes, sem a hatvanas éveket. Egy házaspár (a férj egy vegyi kombinát vezérlőtermében dolgozik, a feleség otthon van a kisebbik gyerekkel) napjainkban zajló történetei peregnek a szemünk előtt. A fölcsendülő dallal az énekesnő egy üzemi mulatság résztvevőit szórakoztatja, s talpraesett, mókamesteri ügyességével azon van, hogy az esten mindenki jól érezze magát. Mert valamiképpen fontos, hogy jól érezze magát. A mindennapi élet elodázhatatlanul szükséges teendői kegyetlenül zsarnokoskodnak létünkön, s oly fukarul adnak lehetőséget szabad percekre, kivált órákra. Ritka madár hát a film hőseinek életében az énekes, zenés-táncos, mulatós este. Illik ezért készülni rá: a fodrász szinte kötelező – eljön a divatlapokban eddig csak sóvárogva szemlélt frizuraköltemény megvalósításának ideje. Mert úgy lenne jó, ha ezen az esetén a feleség szebb volna, mint korábban bármikor, s a férj hódítóbb és szerelmesebb, mint az „első időkben”. S persze a lelkekben is zajlik a készülődés, furcsa le-leküzdhetetlen várakozás, sőt vágyakozás előzi meg az összejövetelt. („Én meg borzalmasan bírok vágyakozni” – mondja a feleség a fodrásznál.)
E felfokozott érzelmi állapot magyarázatát keresve először kezdi megérezni a néző a Panelkapcsolat gondolati áramkörét: a magyarázatot mintha nem az este nagyszerűsége, de az előtte lezajlott (s talán a rákövetkező?) idő kisszerűsége rejtené magában. Persze enyhe túlzás nagyszerűnek minősíteni a filmben látható vállalati bulit. Ezt egyébként az egybegyűltek ha nem is tudják, de sejteni egészen biztosan sejtik. Mégis, nem csekély csalódással veszik tudomásul, hogy hiába a fodrászkéz furfangos ügyessége, hogy hiába az énekesnő lelkes vidámsága, hiába a tánc, az egész valahogy balul üt ki. Pedig csak rövid időre, egyetlen estére kellene „összejönni” a dolgoknak, hogy reményeik megerősödjenek. Miért is? De ha ez nem, akkor legalább kárpótlást kapjanak a... miért is? De nem. Minden lezajlott, mégsem történt semmi. A férj és kollégája félig magukba roskadtan énekelnek, a feleség fülbevalójával játszik. Már mindenki elment, csak ők maradtak, meg egy alkalmi zenész. S a filmnek ebben a minden bizonnyal legjobb pillanatában – a rendezés, a beállítás és az érzékeny kameramozgás (operatőr Pap Ferenc, Mihók Barna) és a színészi játék (Pogány Judit és Koltai Róbert) művészetének együttes hatására – mi magunk is megérezzük e csalódottság keserű valóságát. A feleséget játszó Pogány Judit talán legszebb „filmes” perceit produkálja egy pohárral, egy fülbevalóval, de leginkább persze az arcával, amikor megindítóan játssza el, ahogyan úrrá lesz rajta a csalódottság, majd ahogyan kitornázza magát a kétségbeesésből, s „vált át” a megszokott, mindennapi állapotba, ahogy külsőleg s belsőleg összeszedi magát. Miközben hallgatja a férfiak énekét: „Gyöngéden ölelj át és ringass szerelem..,” s később:”... mert szívem csak ő érte ég.” A férj átszellemült szemeivel a semmit nézi.
A vállalati estnek ez a – film egész arányaihoz képest is – részletező s egyszersmind intenzív bemutatása indítja a nézőt arra, hogy kérdéseket fogalmazzon meg magának, de legalábbis, hogy jobban elgondolkodjon a házaspár életén s cselekedetein. S ez alapozza meg a fölismerést: a házaspár valami miatt épp az örömteli perceket nyújtó idővel nem tud mit kezdeni. Veszekedés a strandon, a házassági évforduló megünneplésekor és így tovább. Általánosan szólva: épp szabad idejükben mondanak csődöt, épp ezt az időt képtelenek értelmesen eltölteni. Jeleztem: valójában, mennyiségileg nem sok ez az idő, mégis szembeötlő az a tétovaság, az a tehetetlenség, a vágyakozás és a zord önvédelem, amely viselkedésüket jellemzi. S a dolgok ilyeténképpen való alakulása kelti föl bennük a gyanút, hogy az okokat nem a – ahogyan a szakemberek mondanák – „szabadidő-szektorában” kell keresnünk, hanem azon kívül. Ezt jól erősíti a filmből kiolvasható rendezői szándék és módszer: lakótelepi lakásba szorult életek sorsában megmutatni a boldogulás buktatóit, a benti eseményekkel, ha tetszik, a magánélettel, emberi viselkedés- és gondolkodásmódokkal – közvetve – megérzékíteni azt, ami kint történik.
Talán egyetlen jelenet kivételével, amelyben tudtunkra adatik, hogy a vezérlőben dolgozó férfiú milyen primitíven gondolkozik kapitalizmusról, szocializmusról, s egyáltalán a társadalmakról, szóval ennek a jelenetnek a kivételével a hősök viselkedés- és gondolkodásmódjának bemutatása a leginkább hiteles a Panelkapcsolatban. A helyzetekből, a dialógusok érvrendszeréből egyértelműen kitetszik, hogy gondolkodásuk igen erősen a bentre korlátozódik. (Félreértés ne legyen: ez nem az ábrázolásból, hanem a szereplők élethelyzetéből következik!) Pontosabban: csak az a probléma számukra, csak az lesz gondolkodásuk tárgya, ami a mindennapi életben közvetlenül érinti őket, ami a lakásajtón belül van. „Te komolyan hiszed, hogy attól függ a világ, meg minden, hogy te hogyan nyomod a gombot? Te tényleg elhiszed?” – kérdezi egy alkalommal a feleség a férjétől, s az igennel felel, minden meggyőződés nélkül. Persze sejtjük, hogy ez az igen inkább csak vágy, mint hit, hiszen láttuk: könnyen nyúl a sörösüvegért, amikor nehezebb helyzetbe kerül, amikor választania, döntenie kellene. (A beépített szekrényben tárolt sör a lakótelepi búfelejtő?)
A Panelkapcsolat hősei valamiképpen nem képesek messzebb látni a mindennapok kerítésénél. Talán azért is vélik úgy, hogy amit boldogulásukért tehetnek, annak ideje (szabadidő!) és tere behatárolt. Céljaikat, terveiket is ehhez az időhöz-térhez igazítják. S ezért is van, hogy problémáikat e maguk által érzett-elgondolt világon belül igyekeznek megoldani. Afféle lakótelepi Münchausen bárók módjára saját hajuknál fogva próbálják kiemelni magukat önnön szorult helyzetükből. Az ilyenfajta próbálkozások eredménye a valóságban – közismert. Ez magyarázza a férj cselekedetét: a lakótelepi életet nem lehet megváltoztatni, innen csak lelépni lehet. A Panelkapcsolat házaspárjának élete szépen és világosan példázza, miként lesz a magánéletre-”koncentrált” gondolkodásmód (is) akadálya saját életünk megváltoztatásának.
A férjnek és a feleségnek ebből a sajátos, belső meghatározottságából, – a film címének stílusához igazodva: kondicionált természetéből következik a mű drámája. S mert helyzetükben százszorosára nő a másik ember jelentősége, s ezért a hősök egyénenként úgy vélik, hogy a „megoldást” számukra a másik ember, a másik fél józanabb, szeretetteljesebb viselkedése vagy épp viselkedésének bizonyos mértékű megváltozása hozhatná meg. A legjobb persze az lenne, ha a másik fél megtalálná – ez létük igazi paradoxona (!) a mindennapok újratermelésében a (családi) élet értelmét. Ez persze lehetetlen, ám alapállásukon, vágyaikon – (kivált a feleség) – változtatni nem tudnak. Ezért kudarcaik, sírógörcsös rohamaik után is ugyanazt akarják, mint annak előtte. A harcok, az egymás ellen, de hitük szerint egymásért vívott küzdelmekben az (időleges) pihenőket, a megbékélés óráit pedig vásárlás – (itt egy új típusú mosógép vétele) – szenteli be. S e beszentelés hatékonyságáról nem lehetnek kétségeink.
Ennek a (főképp) az ember belső tereit megjelenítő filmnek a külsőkben, a lakótelep és a gyár környékén készült felvételei: a füstölgő kémények a strand közvetlen hátterében, a lakótelep felett elszálló madár stb. (egy régi, napjainkban ritkán emlegetett mű) a Vörös sivatag képeit idézik a filmet kedvelő néző emlékezetébe. Természetesen nem akarom a Panelkapcsolatot Antonioni művével minősítően összevetni, pusztán annyit megjegyezni (de azt mindenképpen), hogy Tarr Béla filmje egyéni kiindulópontról, s egyéni módszerekkel azokhoz a filmalkotásokhoz kapcsolódik, amelyek korunkról a látható gyarapodás és a „láthatatlan” tereken lezajló drámák ellentmondásainak megjelenítésével szeretne szólni. „Szerinted ez füst vagy felhő?” – kérdi a távoli égre mutatva pincérhaverja a férjet, aki bizony meglehetősen határozatlan a válaszadáskor, s másodszori rákérdezésre csak annyit mond: „Nincs egy sör?”
Mindez, ha figyelemre méltó is, inkább csak jelzés a filmben, amely a fő hangsúlyt két ember, a házaspár drámájára helyezi. A drámára, amely másképp jelenik meg most előttünk, mint ahogyan azt kisrealista filmekben, vagy az attraktívabb moziesztétikában megszoktuk. Sokaknak talán különös lehet a stilizálásnak ez a (látszólag) minimális foka, s hogy a tapasztalatainkból oly jól ismert mindennapok történései ilyen közvetlenül áramolnak a képsorokban. Ám ha hagyjuk, hogy a film a maga sajátos módján hasson ránk, akkor az események révén – s talán ez a rendezés legeredetibb erénye – fölfedezhetjük – a dramaturgiai szándék helyett – az emberi indulatok és érzelmek áramlását, azokat a szavakban meg nem fogalmazható belső feszültségeket, amelyek olykor bennünk is támadnak, s a belső terek elmozdíthatatlan érzelem- s gondolat-„építményeit”, amelyek sokszor akaratunk ellenére fogva tartják személyiségünket. Mert a panelek nemcsak kívül épülnek, hanem belül is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 889 átlag: 5.44 |
 |
|
