KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/június
• Zalán Vince: A tények nem beszélnek önmagukért A Balázs Béla Stúdió 1980-as filmjeiről
• N. N.: A Balázs Béla Stúdió 1980-as filmográfiája
• Zsugán István: Mammon-tánc, magyar módra Fogadó az Örök Világossághoz
ESZMECSERE
• Faragó Vilmos: Boldogtalan film
ANIMÁCIÓ
• Sík Csaba: A légy szeme A Pannónia Stúdió rajzfilmjeiről
• Sváby Lajos: Donald Kacsa mosolya, Mona Lisa búja

• Pörös Géza: Az emberi kapcsolatok aszinkronitása Beszélgetés Kovács Andrással
• Gambetti Giacomo: „Párbaj a modern ridegséggel”
• Nemes Nagy Ágnes: Például a Baktérítő Sivatagi show
• Molnár Gál Péter: Koreo-mirákulum Mindhalálig zene
• Bikácsy Gergely: Minotaurusz gyermekei A fiú
• Koltai Ágnes: Az elnyűhetetlen kamaszkor A strand téli őre
• Bársony Éva: Kifosztott szeretők Csak a szerelem
• Csala Károly: Celluloid-kultúra Gondolatok egy kongresszus után
• Zilahi Judit: Az Oscar múltja és jelene
• Gregor Ulrich: A díjazottak évtizede
LÁTTUK MÉG
• Róna-Tas Ákos: Galileo Galilei
• Rózsa Zoltán: A királyi biztos szeretője
• Schéry András: Languszta reggelire
• Harmat György: Üzenet az űrből
• Sulykos Ilona: A végrehajtó
• Iván Gábor: A XX. század kalózai
• Szalai Anna Mária: Kamaszok
• Dániel Ferenc: Hét szeplő
• Loránd Gábor: Hét különleges megbízott
TELEVÍZÓ
• Bernáth László: Börtönrevű a képernyőn jegyzetek a Bűn című sorozatról
• Koltai Ágnes: Az emberek szeretnek várni valamire... Beszéljünk a sorozatokról
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Dalol a flotta
• Bikácsy Gergely: A besúgó
TELEVÍZÓ
• Zolczer János: Műholdról indul a harmadik műsor Televíziózás Pozsonyban
KÖNYV
• Kovács András Bálint: Jean-Luc Godard: Beveztés egy igazi filmtörténetbe
POSTA
• N. N.: Teta veleta

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Született feleség

Vajda Judit

Potiche – francia, 2011. Rendezte és írta: François Ozon. Kép: Yorick Le Saux. Zene: Phillipe Rombi. Szereplők: Catherine Deneuve (Suzanne), Gerard Depardieu (Maurice), Fabrice Luchini (Robert), Karin Viard (Nadége), Judith Godrèche (Joelle). Gyártó: Mandarin Cinema. Forgalmazó: Ristretto Film. Feliratos. 102 perc.

A még mindig csak középkorú, de máris rendkívül gazdag életmûvel (12 nagyjáték-, 18 rövid- és egy dokumentumfilmmel) bíró François Ozon munkássága igen sokszínû képet mutat – sõt azt is megszokhattuk tõle, hogy több éves kihagyásokkal, több filmet közbeiktatva nyúl vissza egy-egy korábbi témájához. Gyásztrilógiájának egyes darabjait 2000-ben (Homok alatt), 2005-ben (Utolsó napjaim) és 2009-ben (Menedék) mutatták be, az 5x2 címû 2004-es szerelmi történetet pedig öt, illetve négy évvel a legutóbbi szerelmi tematikájú opusok (Bûnös szerelmesek, Vízcseppek a forró kövön) után készítette el. A legújabb Ozon-mû, a Született feleség 2007-es kosztümös életrajzi filmje, az Angel párdarabjának tekinthetõ, amennyiben mindkettõ egy-egy múltidézõ nõi karriertörténet, egy-egy saját korát megelõzõ asszonnyal a középpontban.

Az 1977-ben játszódó Született feleség fõhõsnõje egy „potiche”, azaz trófeafeleség, aki rengeteg tétlenséggel, unalommal, kocogással és versírogatással töltött év után több, egymással összefüggõ véletlen esemény hatására (amelyek következtében férje kidõl a sorból) váratlanul egy 300 munkást alkalmazó esernyõgyár vezére lesz. A kor viszonyai közt szokatlannak számító szituációt az alkotók olyan remek vígjátéki, sõt már-már kabarészerû helyzetek és frappáns riposztok közepette tálalják, mintha nem is egy Ozon-, hanem egy Francis Veber-komédiát látnánk (a film egyébként egy 1980-as Pierre Barillet Jean-Pierre Grédy-színdarab adaptációja). A könnyed, bohókás, a hetvenes éveket hûségesen és színpompásan megidézõ tárgyi világával a szemnek is tetszõ mû a végére azonban talán túlontúl direkt feminista kiáltvánnyá emelkedik (avagy süllyed), és egy egészen zavarba ejtõ befejezéssel zárul. A bizarr lezárás mondjuk korábbi mûveiben sem volt idegen a rendezõtõl, ilyen értelemben tehát az új alkotás is abszolút „Ozon-dús”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/09 53-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10779