KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/május
• Létay Vera: Kis pörköltek és nagy eszmék A mérkőzés
• Zalán Vince: Magyarra fordította... A pogány madonna
• Zsugán István: Egy vezeklés története Beszélgetés Gábor Pállal
• Kézdi-Kovács Zsolt: A valóság és az álom Vita a filmforgalmazásról
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (3.)

• Zalán Vince: Makk mozijában
• Szörény Rezső: A tornádó, melynek neve Makk Károly
• Jancsó Miklós: A jelenlét embere
• N. N.: Makk Károly filmjei
• Elbert János: Grúz ellenpontok Néhány interjú magánügyben
• Hegedűs Zoltán: Elindult a rue des Halles-ból Az élő René Clair
• Bajomi Lázár Endre: A patafizikus filmrendező Az élő René Clair
• N. N.: René Clair filmjei Az élő René Clair
• Nemeskürty István: Gorkij bűvöletében Mark Donszkoj (1901–1981)
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Szerzői filmek – egy sovány tehén esztendeje Sanremo
• Bikácsy Gergely: A mormon család és a kínai vasút Lille
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: Az első nagy vonatrablás
• Koltai Ágnes: Hamburgi betegség
• Báron György: Óvakodj a törpétől!
• Iván Gábor: Bátorság, fussunk!
• Sólyom András: Nyári rét
• Fekete Ibolya: Sheila Levin meghalt, és New Yorkban él
• Kovács András Bálint: Éjjjel-nappal énekelek
• Ambrus Katalin: A félhold árnyékában
• Bikácsy Gergely: Építs házat, ültess fát!
• Koltai Ágnes: Hét januári nap
TELEVÍZÓ
• Vígh Károly: A Századunk új sorozatáról Végjáték a Duna mentén
• Loránd Gábor: Televízió és történelem Egy tanácskozás tanulságai
• Bognár Éva: Az értelem operája Weill–Brecht: A hét főbűn
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A csend és a mű
POSTA
• Berezsnyei L. Ottó: Kubrick Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Prognózis

Schreiber László

A modern társadalmak zárt közösségeiben, csoportjaiban, melyeket valamiféle kényszer vagy szükség hoz létre és tart fenn, az életet egy speciális szabályrendszer koordinálja, pontosabban egy speciális is, s a deviancia vagy az átlagtól elütő sors, az összezártság, a társadalomban egyébként funkcionáló korlátrendszertől eltérő szabályozás sosem látott összeütközéseket produkál. Nem csoda hát, hogy az elmúlt tíz-húsz évben számos film foglalkozott börtönök, gyógyintézetek életével. Az öregek otthona talán a legellentmondásosabb a hasonló intézményes közösségek közül. Elvileg a legszabadabb, legnyitottabb közösség, ahová senki sem közvetlen kényszerrel került, különös módon mégis a legzártabb, a legvéglegesebb: életfogytig szól. A lehetőségek tartományának összezsugorodása erre a legjobb garancia; végül is börtönben lenni sem feltétlenül azért rossz, mert ott lenni nem jó, hanem azért, mert nem lehetni máshol. Ezért aztán a szociális otthonok öreg, beteg lakói ritkán lázadnak.

A lengyel rendező, Krauze új filmjében azonban fellázadnak egy otthon öreg lakói, hasonlatosan egy hetvenes évek eleji belga film, az Egyezség hőseihez, igaz, hogy ők a lázadás egy passzívabb formáját, a szökést választják. Krauze öregjei nem is elégedetlenek igazán. Morognak ugyan „tisztességesebb ételért” és „melegebb szobákért”, de hát az emberiség nagyobbik felének évezredek óta megrögzött, konok szokása tisztességesebb ételért és melegebb szobáért morogni. Akkor vajon mégis mi kell ahhoz, hogy harminc-negyven idős ember egy éjszaka fölkerekedjék, és nekivágjon a világnak? Egy tragikus félreértés, egy kedvezőtlen meteorológiai előrejelzés és Közép-Európa XX. századi történelme. Egy meteorológiai előrejelzés, amelynek végén közlik, hogy az ország a legenyhébb télre sincs fölkészülve, és aki biztosan meg akarja érni a tavaszt, az költözzön cserépkályhával fűtő rokonaihoz. Aztán az öregek még aznap éjszaka szemtanúi lesznek annak, hogy egy teherautónyi koporsót hordanak föl az otthon padlására. Bár erre csak a közeli koporsókészítő üzem raktározási gondjait enyhítendő kerül sor, az otthon lakóin úrrá lesz a rémület. Eluralkodik rajtuk a halálfélelem. Ez ugyan első látásra lehetetlenségnek tűnik, de hát első látásra lehetetlenségnek tűnt a világháború is, a varsói felkelés utáni mészárlás is, lehetetlenségnek tűntek a gettók is, meg a fekete autók is. Minthogy ezek valahogy mégis lehetségesek lettek, sőt a filmbeli öregek számára nagyon is valóságosak, hiszünk Krauzénak.

A félreértés lehetne akár vígjátéki is, s azért nem az, mert ezúttal nem az a lényeg, hogy valami helyett hisznek valamit, hanem az, hogy ezt a valamit elhihetik. Ez a formai komikum-tragikum ellentét végig jelen van a szökés és a menekülés első szakaszában. Pocakos, ősz öregurak, hátizsákos, napszemüveges, idős hölgyek elszántan kapaszkodnak át a kerítésen. A rikító őszi erdőben siető kis csapat akár – ha lenne ilyen – egy partizánfilmvígjáték hősei. Később a feszültségek fokozatosan föloldódnak, a menekülő gomolyag forgása lelassul, szétválnak a színek és az eddig csoportba olvadt öregek is visszanyerik arcukat, mód nyílik egyéneket, egyéniségeket is bemutatni. A film legérdekesebb, legmozgalmasabb része következik: a maguk zárt rendszeréből a „kinti” világba vezetett öregekkel valóban izgalmas dolgok történnek, bár Krauze, sajnos, kötelességének érzi, hogy minden egyes kis „történet”, esemény középpontjába egy-egy nem igazán jelentős, de aktuális társadalmi problémát állítson.

Néhány nap múlva a keresésükre indult rendőrök becserkészik a tisztáson önfeledten vodkázó, éneklő, a tűz körül eufórikus boldogságban táncoló öregeket. Ezzel véget is érhetne a film,de a rendező még tartogat számunkra egy meglepetést: az otthonigazgató színeváltozását. Valami elkeseredett reménykedést mutat ez, csakúgy, mint a film záró képsora, az igazgató víziója. A fákról leszedett, bokrokból előhúzott, udvariasan buszba tessékelt és elszállított öregek megjelennek a tüzet éleszgető igazgató előtt, szelíden mosolyogva állják körül. A kép meghatóan szép: Krauze biztosan tud valami jó megoldást.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6173