KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/május
• Létay Vera: Kis pörköltek és nagy eszmék A mérkőzés
• Zalán Vince: Magyarra fordította... A pogány madonna
• Zsugán István: Egy vezeklés története Beszélgetés Gábor Pállal
• Kézdi-Kovács Zsolt: A valóság és az álom Vita a filmforgalmazásról
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (3.)

• Zalán Vince: Makk mozijában
• Szörény Rezső: A tornádó, melynek neve Makk Károly
• Jancsó Miklós: A jelenlét embere
• N. N.: Makk Károly filmjei
• Elbert János: Grúz ellenpontok Néhány interjú magánügyben
• Hegedűs Zoltán: Elindult a rue des Halles-ból Az élő René Clair
• Bajomi Lázár Endre: A patafizikus filmrendező Az élő René Clair
• N. N.: René Clair filmjei Az élő René Clair
• Nemeskürty István: Gorkij bűvöletében Mark Donszkoj (1901–1981)
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Szerzői filmek – egy sovány tehén esztendeje Sanremo
• Bikácsy Gergely: A mormon család és a kínai vasút Lille
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: Az első nagy vonatrablás
• Koltai Ágnes: Hamburgi betegség
• Báron György: Óvakodj a törpétől!
• Iván Gábor: Bátorság, fussunk!
• Sólyom András: Nyári rét
• Fekete Ibolya: Sheila Levin meghalt, és New Yorkban él
• Kovács András Bálint: Éjjjel-nappal énekelek
• Ambrus Katalin: A félhold árnyékában
• Bikácsy Gergely: Építs házat, ültess fát!
• Koltai Ágnes: Hét januári nap
TELEVÍZÓ
• Vígh Károly: A Századunk új sorozatáról Végjáték a Duna mentén
• Loránd Gábor: Televízió és történelem Egy tanácskozás tanulságai
• Bognár Éva: Az értelem operája Weill–Brecht: A hét főbűn
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A csend és a mű
POSTA
• Berezsnyei L. Ottó: Kubrick Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Harcosok klubja

Pápai Zsolt

 

Aligha készült mozi az elmúlt években, amely annyira megosztotta volna a kritikusokat és közönségét, mint a Harcosok klubja. Egyesek a mennybe emelik, mások kiátkozzák, akadnak, akik az évtized (és a századvég) filmjének, a ’90-es évek Gépnarancsának nevezik, akadnak, akik nem látnak benne egyebet, mint az öncélú brutalitás, az önmagáért való agresszió prófétálását.

A film alapjául szolgáló eredeti mű hat évvel ezelőtt jelent meg. Szerzője, Chuck Palahniuk részben a katalógusregény műfajától megihletve, elmekórtan-jelentések alaposságával, hol szikrázó dialógusokban, hol nagyívű belső monológokban, olykor szarkazmusig vitt érdes humorral énekelte meg a századvégi Amerikát. Könyvének filmre vitelét David Fincher rendező személyes ügynek tekintette. A befejezés kivételével precízen követi a regény cselekményét, s arra is kísérletet tesz, hogy a könyv gondolatritmussal tördelt, előre- és visszautalásokkal teli, elliptikus szerkezetét átmentse a film nyelvére. S mindezt sikerrel teszi. Már a főcím, azzal, hogy percekig tartó utazásra hív egy emberi agy belsejébe, felkészíti a nézőt, mire számíthat. Mert a film java részében nagy idő- és térbeli ugrások között rendre elbitangol a gondolat, hogy aztán kacskaringós vargabetűk után térjen vissza – a startpontra. A mozi mintha egy kusza, zaklatott, már-már irányíthatatlannak tetsző asszociációfolyam sokkoló képekben megfogalmazott (ki)vetítése lenne. Mintha mindaz, amit látunk, egyetlen ember fejében történne.

S hogy mi zajlik ebben a (beteg) koponyában? „Talán az önfejlesztés nem megoldás. Talán az önpusztítás a megoldás” – hangzik el egy helyütt a szentencia. Egy olyan kultúrában, amely a mindenáron győzni akarás tébolyában szenved, abból a dimenziók nélküli közegből, amelyben a jólét, az ezzel párban járó végtelen unalom és frusztráció elkényelmesíti, „feminizálja” a lelket, a test fetisizálásával kereshetjük a kitörési pontot, véli hősünk. A test test elleni küzdelem, a totális, szabályok nélküli full contact a „férfiasság” szakítópróbája lehet. A megoldás tehát, stílben maradva, pofonegyszerű, az önmegvalósítás útja: felélni tartalékainkat. Titkos harci klubok, önpusztítókörök szervezésével, ahol mindent lehet, ahol péppé zúzható a hús, porrá törhető a csont és darabokra szedhető az arc, ahol kizárólag a részvétel a fontos, hogy ki győz, mellékkörülmény. (Megérkeztünk, a kritikusok és a nézők egy részének aggályai a film e jeleneteivel kapcsolatosak. Tiltakoznom kell: nem arról van szó, hogy Fincher belenyomja a néző orrát a rettenetbe, majd magára hagyja közönségét, iszonyodjon kedvére. A harci jelenetek – elismerem – valóban gyomrot forgató és ideget borzoló hipernaturalizmusa, a vegytiszta agresszió szélsőségesen steril ábrázolása éles kontrasztban áll a film egyébként végletesen felstilizált, abszurdba hajló előadásmódjával, s ez a megoldás, amolyan ellensúlyként, az erőszakjeleneteket is más fénytörésbe helyezi.)

A Harcosok klubja, miként volt a közelmúltban például a Mátrix is, újabb jelentős állomása annak a folyamatnak, mely a filmnek fényképészeti médiumból digitális-elektronikus médiummá történő átalakulása irányába mutat. Ahhoz, hogy a főszereplő agyában lejátszódó történéseket minél láttatóbban jelenítsék meg, Fincher és csapata a Harcosok klubja több szekvenciáját is számítógéppel alkotta meg, olyan világot teremtve, amellyel korábban nemigen találkozhattunk a moziban. A „kamera” rakétaként száguldva betonfalakon fúrja át magát, zárt ajtókon örvénylik keresztül, olyan területekre libben, ahova eddig nem juthatott el. Rövid, alig néhány másodperces képsorok, melyek úgy születtek, hogy előbb fotósorozatokat készítettek az egyes helyszínekről, majd a felvételeket digitális úton, számítógép segítségével kötötték össze egymással, a jelenetekben lévő köztes helyek kitöltését, a fényképek mozgó-képekké alakítását a komputerre bízva. Ezek a jelenetek klasszikus módon nem leírhatóak. Új szótárra van szükség, fahrt, svenk, krán és a többi, a filmnyelv hagyományos terminusainak jó részét lassan elfelejthetjük. A századvég filmje egyben a következő század mozija is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2813