KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/május
• Létay Vera: Kis pörköltek és nagy eszmék A mérkőzés
• Zalán Vince: Magyarra fordította... A pogány madonna
• Zsugán István: Egy vezeklés története Beszélgetés Gábor Pállal
• Kézdi-Kovács Zsolt: A valóság és az álom Vita a filmforgalmazásról
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (3.)

• Zalán Vince: Makk mozijában
• Szörény Rezső: A tornádó, melynek neve Makk Károly
• Jancsó Miklós: A jelenlét embere
• N. N.: Makk Károly filmjei
• Elbert János: Grúz ellenpontok Néhány interjú magánügyben
• Hegedűs Zoltán: Elindult a rue des Halles-ból Az élő René Clair
• Bajomi Lázár Endre: A patafizikus filmrendező Az élő René Clair
• N. N.: René Clair filmjei Az élő René Clair
• Nemeskürty István: Gorkij bűvöletében Mark Donszkoj (1901–1981)
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Szerzői filmek – egy sovány tehén esztendeje Sanremo
• Bikácsy Gergely: A mormon család és a kínai vasút Lille
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: Az első nagy vonatrablás
• Koltai Ágnes: Hamburgi betegség
• Báron György: Óvakodj a törpétől!
• Iván Gábor: Bátorság, fussunk!
• Sólyom András: Nyári rét
• Fekete Ibolya: Sheila Levin meghalt, és New Yorkban él
• Kovács András Bálint: Éjjjel-nappal énekelek
• Ambrus Katalin: A félhold árnyékában
• Bikácsy Gergely: Építs házat, ültess fát!
• Koltai Ágnes: Hét januári nap
TELEVÍZÓ
• Vígh Károly: A Századunk új sorozatáról Végjáték a Duna mentén
• Loránd Gábor: Televízió és történelem Egy tanácskozás tanulságai
• Bognár Éva: Az értelem operája Weill–Brecht: A hét főbűn
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A csend és a mű
POSTA
• Berezsnyei L. Ottó: Kubrick Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nagymenők és lúzerek

Martin Scorsese: A Wall Street farkasa

Szex, drogok és bázispontok

Pápai Zsolt

A hetven felett járó Martin Scorsese energikus filmet forgatott a tőzsde csúcsragadozóiról.

 

Az elmúlt két évtizedben ugyan több hatásos filmet is alkotott, de igazán fontosat nem: Martin Scorsese 1990-ban forgatta le utolsó korszakos munkáját. A Nagymenők nem egyszerűen jó mozi volt, hanem a legértékesebb kortárs hozzájárulás a gengszterzsáner históriájához, számos friss tematikus ötlettel gazdagítva a műfajt. Az egyik legfontosabb közülük azt volt, hogy Scorsese öntudatos inverzióját adta a kisfiúk felnőttálmainak, akik jobbára a köz szolgálatára szerződő személyekként képzelik el jövőjüket: a Nagymenők gyerekhőse nem tűzoltó vagy katona, vadakat terelő juhász akart lenni, hanem már elemista korától kizárólag gengszter, és vágyott célját meg is valósította.

Feljutott a csúcsra, ahonnan aztán hatalmasat zakózott, és szinuszgörbét leíró pályájával további Scorsese-hősök számára taposott ösvényt. Különös, hogy a gengszterműfaj iránt már sihederként olthatatlan rajongással viseltető rendező első emelkedés-bukás narratívát alkalmazó munkájára 1990-ig várt, az viszont már korántsem meglepő, hogy a Nagymenőket nem sokra rá követte a hasonló Casino. Jóllehet Scorsese ezután gengszterfilmet (New York bandái) és cops-and-robbers-mesét (A tégla) is készített, de az emelkedés–bukás-tematikát kerülte. A Wall Street farkasával most trilógiává kerekítette a Nagymenőkkel kezdett sorozatot.

Csakúgy, mint az első kettő film esetében, a sztori valós alapú. Hőse a mozigengszterektől már hátulgombolósként elvarázsolódott Jordan Belfort, minden idők egyik legfertelmesebb brókere, aki a kilencvenes években rengeteg kisembert vett palira értéktelen részvényekkel, és egy valag pénzt hazudozott össze. Minél nagyobb hatalma lett, annál jobban elmerült a szexben, koszban, koxban, és önhittsége lassan önveszélyessé hízott. Egy idő után halkan belelépett a saját hülyeségébe: csakis magának köszönhette, hogy az FBI-nak sikerült lecsukatnia. De ebből se jött ki rosszul, a kalandjairól szóló két könyvre Hollywoodban is felfigyeltek.

Történetéből Scorsese fess és lendületes filmet forgatott. Műfajtörténeti újításokra ezúttal ugyan nem telt tőle, de régen volt ilyen jó formában az immár hetven felett járó rendező (akit az Egyesült Államokban kemény támadások értek munkája obszcenitása miatt – igazuk volt: a film alpári és útszéli, de megkockáztatom: semmivel sem visszataszítóbb, mint a brókerek valóságos világa). A Wall Street farkasának cselekménybonyolítása ragyogó, a figurái izgalmasak, továbbá a dialógusok is hengerlőek, A komédia királya óta nem forgatott ennyire humorbő mozit a mester. A vizuális kivitelezés is míves, a konvencionálisabb megoldások pazar és artisztikumukkal korántsem hivalkodó hosszú snittekkel keverednek. Gyengíti azonban a filmet az az igyekezet, amellyel a rendező – egyébként a gengszterműfaj hagyományaival harmóniában – rá akarja húzni a Robin Hood-jelmezt a kisrészvényesek tömegeit tönkretevő Belfortra.

Mindazonáltal a film nem kritika nélkül való, kivált akkor, ha a másik két emelkedés–bukás-narratívát használó Scorsese-mű tükrében nézzük. Ha egymás mellé helyezzük a filmeket, egy folyamat rajzolódik ki előttünk: a Nagymenők teljes illegalitásban dolgozó (rabló, gyilkoló, drogbizniniszben utazó), és onnan kitörni nem akaró gengsztereket mutat, a Casino már az illegalitásból kivakarózni igyekvő, és tevékenységüket több-kevesebb sikerrel, de mégis csak törvényesíteni próbáló (a szerencsejátékok világában munkálkodó) hősöket mozgat, míg A Wall Street farkasa fehérgalléros törvénytörőket szerepeltet. Scorsese ezzel lemodellezi azt az utat, amit a gengszterműfaj bejárt azt követően, hogy kikelt a tojásból, és a törvényenkívüli gengeket meg az azokat elkormányzó „Big Shotokat” felvonultató daraboktól eljutott a korporatív kapitalizmus metaforáiként értelmezett bűnszindikátusokat főszerepbe helyező filmekig. Mindez egyrészt ügyes műfajtörténeti játék és önreflexív mutatványkavalkád, másrészt komoly üzenettel bíró műveletsor. Scorsese folyamatábrájáról két tanulság olvasható le. Az egyik úgy szól, hogy korunkban csúnyán hurkásodnak a bűnözés polipcsápjai, a bűn mind nagyobb léptékű és mind fehérebb. A másik, hogy egyre kifizetődőbb is: a Nagymenők Henryje és a Casino Samje még nagyot zuhant, a Wall Street Jordan Belfortja viszont megúszta három évvel egy börtönszanatóriumban.

 

A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street) – amerikai, 2013. Rendezte: Martin Scorsese. Írta: Jordan Belfort és Terence Winter. Kép: Rodrigo Prieto. Szereplők: Leonardo DiCaprio (Jordan Belfort), Jonah Hill (Donnie), Margot Robbie (Naomi), Kyle Chandler (Denham), Rob Reiner (Max Belfort), Joanna Lumley (Emma néni), Jean Dujardin (Saurel). Matthew McConaughey (Mark Hanna), Gyártó: Red Granite/Sikelia. Forgalmazó: Pro Video. Szinkronizált. 180 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/02 25-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11585