agresSZÍV KINóMatos Lajos
Az első tizenöt percben az óceánok lakóinak élete jelent meg a képernyőn. Csodálatos színű, különös formájú halak úsztak méltóságteljesen a tengeri csillagok és kagylók fölött; érdekes, szép képek váltották egymást. A következő negyedórában a népszerű komikus-pár, Morecambe és Wise mókázott. Ez a műsoruk díjat nyert valami humorfesztiválon. A harmadik rész már egészen más volt: egy buszkalauzt néhány garázda alak megtámadott és kegyetlenül összevert. Az utolsó negyed még az előbbinél is feszültebb hangulatot teremtett, mert a filmen valaki egy bombát próbált hatástalanítani. Idegtépő pillanatok, vibráló kísérőzene, végül a bomba fölrobban és szétszaggatja a szerencsétlen tűzszerészt.
Az elsorolt részletek nem a Kisfilmek a nagyvilágból című, népszerű hazai adásban szerepeltek. A BBC a furcsa műsorszőttest a Walter Somerville professzor vezette kutató laboratórium számára, kísérleti célra készítette. Négyes csoportokban húsz egészséges ember nézte végig az egyórás programot A kutatók viszont nem a televízió, hanem az elektrokardiográf képernyőjét ügyelték, amivel a vizsgált személyek szívműködésének változását igyekeztek követni, valamint megszabott időközökben vérmintát is vettek, s abban meghatározták az adrenalin- és noradrenalin-szintet. Ezek a hormonok az izgalomra, vészhelyzetre fokozottan működő szimpatikus idegrendszer hatására nagyobb mennyiségben termelődnek.
Egy másik, 48 személyből álló csoport – fele férfi, fele nő – Stanley Kubrick Mechanikus narancs című, híres-hírhedett filmjét tekintette meg, miközben a kutatók az előző vizsgálathoz hasonlóan tanulmányozták a mozinézők szívműködését, meg a szimpatikus izgalomra fokozottan elválasztódó hormonok mennyiségét. Újabb 12 egyént az indián származású Sam Peckinpah Szalmabábok című filmjével sikerült alaposan megrémiszteni, végül egy hasonló létszámú társaságnak a nálunk is bemutatott Kék katona című filmet vetítették.
A háromból még ez az utolsó a legszolidabb: ebben „csak” indiánokat öldösnek halomra, de a kegyetlenség naturalista ábrázolása nem képes olyan hatást gyakorolni a nézőre, mint a másik két film mesterien megvalósított, eszmei mondanivalót hordozó borzalmai.
A Mechanikus narancs története társadalmi fikció – soc-fi – és olyan jövőben játszódik, melyben a kábítószerek általánosan engedélyezettek. Alex, a film fiatal hőse és bandája elkeseredett harcokat vív más galerikkel; vad verekedéseket látunk, s miközben valakit éppen egy kiemelt ablakszárnnyal leütnek és fröccsen a vér, száll az üvegcserép, az erőszak képi megjelenítésének koreografikus gazdagságát tovább fokozza a nagyszerűen ellenpontozó kísérőzene: Rossini Tolvaj szarka nyitányának vidám muzsikája. Alex és társai behatolnak ismerősök és ismeretlenek lakásába, különös elvétemültséggel megerőszakolják, majd megölik a háziasszonyt; igaz, a rendőrség is ugyanolyan szadista gyönyörrel kínozza az elfogott, fiatal bűnözőt, ami nem olyan csoda, hiszen a banda két tagja is közben rendőrnek állt – rablóból lesz a legjobb pandúr…
A Szalmabábok címe a kínai filozófus, Lao Cse egyik mondásából származik: „Az Ég és a Föld könyörtelen és úgy bánik a megszámlálhatatlanul sok lénnyel, mint a szalmabábokkal: a Bölcs is könyörtelen és úgy bánik az emberekkel, mint a szalmabábokkal.” Sok nép ősi áldozati szertartásában szalmabáb helyettesítette az áldozatot: először imádták, majd megégették.
Peckinpah filmjének kezdetén úgy látszik, hogy az áldozat David, az ártalmatlan, csak munkájával törődő matematika-professzor, aki nem csupán azért költözik feleségével együtt egy cornwalli házba, hogy könyvet írjon, hanem azért is, hogy az angol vidék békéjébe meneküljön az amerikai életforma: a bűnözés, a zaj, az erőszak őrülete elől. Az idilli nyugalom azoraban nem tart sokáig. A tanyát a falusiak megostromolják. David először csak védekezik, de ahogy a részeg, elvakult támadók sorra halnak, rádöbben, hogy a végén már ő is „önként, kéjjel ölt”; a passzív jól nevelt értelmiségiből, akit bűntudat gyötör, mikor elpusztít egy madarat, kíméletlen gyilkos lesz, aki szellemi fölényét is tudatosan használja az elkeseredett küzdelemben, és már élvezi a vérengzést. A filmben egy kislányt megfojtanak, három személyt lelőnek, kettőt pedig a főhős agyonver; az egyiket piszkavassal, a másikat pedig egy acélcsapdával. Szám szerint nem is olyan sok halott – esténként egy átlagos tévéhíradóban sokkal „eredményesebb”, igazi tömegmészárlásokról szerezhetünk tudomást, de a hatásos rendezés eredményeként Peckinpah munkája valóban a székhez szögezi a nézőt.
Az előbbieket korántsem a nyájas Olvasó és reménybeli mozilátogató riogatására részletezem, csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy ha az angol kutatócsoport célja a mozivásznon megjelenített kegyetlenség, erőszak szívműködésre gyakorolt hatásának vizsgálata volt, ehhez tényleg sikerült megfelelő illusztrációs anyagot választaniuk.
Az érzések, lelki hatások és a szívműködés közötti szoros kapcsolat általánosan elfogadott nézet – ezt igen sok, közhellyé kristályosodó nyelvi fordulat is igazolja. Az embernek idegességében a szíve „majd kiugrik a helyéből”, vagy a „torkában dobog”, az a szólás pedig, hogy valakinek „bánatában meghasadt a szíve”, kórbonctani pontossággal bizonyítja, hogy az érzelmi viharral összefüggésbe hozható szívizom infarktus és az abból eredő szívruptúra régóta közismert.
Ha nyugodtan ülünk – például az előadás megkezdése előtt a moziban – percenként 70–80-at ver a szívünk. Ha a lift nem működik – ahogy az gyakorta előfordul –, és gyorsan fölgyalogolunk a negyedik emeletre, a szívösszehúzódások percenkénti gyakorisága 120–140 lesz – és ezt a heves szívdobogást általában mindenki megérzi. Csakhogy a zsebrádió méretű elektrokardiográf és egyéb elektronikus csodák segítségével végzett, korábbi vizsgálatok bizonyították, hogy a megszokott útvonalon, saját kocsijukat vezető londoni autósok pulzusszáma is 100–140/min., noha közben tökéletesen nyugodtnak érezték magukat és gyors szívdobogást egyikük sem tapasztalt.
Az angol kutatók további eredményei is sok meghökkentő adatot szolgáltattak. Ki gondolná, hogy gyakorlott egyetemi oktatók szívműködése 120–160/min. az orvostanhallgatóknak tartott előadás teljes időtartama alatt? Még érdekesebb az, hogy a Forma–1 versenyen rohanó autócsodák vezetőinek a pulzusszáma mindvégig 180–210 percenként; az Oxford–Cambridge evezősverseny legénységén mértek ilyen értékeket a 400 méteres táv végén…
A tévében, vagy a moziban mutatott erőszak szívre gyakorolt hatásának vizsgálatát ilyen előzmények után kezdték el. Okkal várhatnánk, hogy ha a szűk ülésbe szíjazott, izommunkát szinte egyáltalán nem végző autóversenyző szívműködése kizárólag a pszichés feszültség, a teljes összpontosítás, a végletekig feszített figyelem következtében ennyire fölgyorsul, az élethalálharcot vívó hőssel azonosuló, vagy a széles vásznon, bíborpiros színben áradó vértől megrémített mozinéző pulzusszáma is hasonlóan viselkedik.
A tények azonban makacs dolgok. A valóságban egyáltalán nem ez történt. A Mechanikus narancs, vagy a Szalmabábok feszült jeleneteit kikerekedett szemmel bámuló vizsgálati alanyok szíve – bár ők maguk néha heves szívdobogásról számoltak be – általában nem vert gyorsabban, sőt, pulzusszámuk időnként kifejezetten lelassult Az adrenalin, noradrenalin elválasztás fokozódása viszont kétségtelenül jelezte, hogy a szimpatikus idegrendszer tevékenysége megélénkült. Ez az ellentmondás csak úgy magyarázható, hogy a szimpatikus idegi hatásokkal szemben működő, úgynevezett paraszimpatikus aktivitás még kifejezettebben nőtt. Ezzel egybevág az is, hogy az elrémítő, undorító jelenetek egyeseknél émelygést, hányingert, sőt ájulást váltottak ki, ezek a tünetek pedig jellegzetesen paraszimpatikus hatást kísérő jelenségek.
Igen, de orvosi ismereteink bővülésén kívül milyen művészetléléktani következtetések vonhatók le ebből? Ezek a megfigyelések azt bizonyítják-e, hogy a mai tévé- és mozifilmekben sűrűn megjelenített erőszak, durvaság súlyosabb kórélettani következményekkel jár, mint azt gondolnánk, vagy éppen ellenkezőleg: azt, hogy nincs is az egésznek olyan jelentősége, mint azt sokan állítják, hiszen az efféle megrázó filmélményt még a szívmotor fölpörgése sem kíséri?
Egyiket sem. A szívműködés, a légzés, vagy a bőrellenállás változása csak igen áttételesen tükrözi azokat a bonyolult folyamatokat, melyek ilyenkor a nézőben végbemennek. Nem tudjuk, milyen pszichés, vagy tudati jelenségek történnek ekkor, vagy esetleg sokkkal később, és az is lehet, hogy hosszabb távon még a katartikus művészeti élmény sem befolyásolja annyira személyiségünket, reakcióinkat, mint azt hajlamosak vagyunk különféle előítéleteink alapján föltételezni.
Ezek a vizsgálatok ebből a szempontból talán csak egy dolgot bizonyítanak. Azt, hogy a művészet alkotásai által kapott benyomások, a hatásos, megrendítő művészi eszközök kiváltotta élmények sokkal összetettebb, gazdagabb és – természetesen – ellentmondóbb élettani és pszichológiai eseménysort indítanak el, mint a manipulációs okokból sportembernek nevezett szupergladiátorok végtelenül egysíkú, monomániás győzni akarása. A kutatók által választott filmekben az erőszak, a kegyetlenség világának ábrázolása nem reklámfogás volt, vagy a nézőket mindenáron sokkolni akaró rendező erőlködése, hanem művészi cél, mely nem csupán szentesítette, de meg is szabta az eszközt. Mindenképpen jó, ha az ilyen rendezői eszközöknek a nézőkre gyakorolt hatásáról valamit megtudunk, még akkor is, ha az eredmény nem egyezik azzal, amit vártunk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 809 átlag: 5.62 |
 |
|
