FesztiválLocarnoEltűnt leopárdok nyomábanLétay Vera
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A locarnói fesztivál plakátjain a fődíj Arany Leopárdja sohasem látható teljes alakjában, foltos farka vagy egyik mancsa villan csak fel, mintha éppen most ugrott volna ki a papír fehér mezőjéből, fogócskát játszva a versenyfilmek alkotóival: „érj utol, ha tudsz!” Ebben az esztendőben az arany, ezüst és bronz Leopárd a fesztivál fair-play vadásztörvényét megszegve végleg megugrott: a nemzetközi zsűri egyáltalán nem adott ki díjakat, döntésével olyan botrányt kavarva, amely az edzett és már semmin sem csodálkozó fesztivállátogatóknak is nyújtott újdonságot. A zsűri nyilatkozata, amelyet az öttegú testület elnöke, Toscan du Plantier olvasott fel (a tagok: Elek Judit, Jerzy Skolimowski, Markus Imhoof és Sandro Zambetti) a következőképpen hangzott: „A harmincötödik Locarnói Filmfesztivál nemzetközi zsűrije egyhangúan úgy határozott, hogy nem adja ki a Leopard díjat. A zsűritagok többsége úgy véli, hogy a fesztivál céljának (a marginális filmművészet felkutatása és támogatása minden országban) versenyzés nélkül kell továbbra is megfelelni, a zsűri másik része továbbra is helyesli a filmek versenyét, de csak abban az esetben, ha a válogatás a jövőben színvonalasabb lesz. Mindemellett a zsűri négy oklevelet ad ki a következő filmeknek: Joe Comerford: Utazó (Írország), Tarr Béla: Panelkapcsolat (Magyarország), Jean-Daniel Pillault: Giocondák (Franciaország) és Fabio Carpi: Basileus kvartett (Olaszország).
Valóban ennyire gyönge lett volna a mezőnyű őszintén szólva nem emelkedett a közepes színvonal fölé, de hát nagyon ritkán esik meg, hogy a nagy nemzetközi fesztiválok árnyékában egy-egy kisebb filmtalálkozó különleges művészi élményt nyújtson. Igaz, kimagasló művek nem akadtak, bár az idei locarnói fesztivál összképe így is eléggé karakteres vonásokat mutatott. S itt nem csupán arra gondolunk, hogy jobbára pályájuk kezdetén álló rendezők műveiből állították össze a programot, de a filmek többsége kevés kivétellel az üzleti szempontoktól vezérelt filmgyártásban használatos módszerektől tudatosan eltérő formanyelven szólalt meg, figyelmük a társadalom peremén élők gondjaira irányult. Mindennek ismeretében meglehetősen bizarr ötletnek tetszett, hogy egy ilyen jellegű fesztivál zsürielnökének tisztére éppen Toscan du Plantier-t, az európai filmnagyhatalommá növekedett francia Gaumont cég mindenható elnökigazgatóját kérjék fel, akinek gyártási és forgalmazási politikája homlokegyenest ellenkezik a locarnói programmal. Sokan az új moziimperializmus megtestesülését látják a Gaumont-ban, s a cannes-i fesztivál újságíró résztvevői tanúsíthatják, hogy a sajtóvetítések kezdetén a vásznon már-már komikusan sokadszorra megjelenő Gaumont-emblémát milyen fütty vihar és hurrogás fogadja. Tűz és víz nem egymással barátkozó elemek, s a kívülálló szemlélő csak azon lehetett meglepve, hogy a fesztivál igazgatója és művészeti bizottsága miért is lepődött meg annyira a végeredményen. Mert nagyon meglepődtek. Olyannyira, hogy a zsűri döntése után ők is közzétettek egy nyilatkozatot A filmalkotók vagy a zsűri kudarca? címmel, amelyben megrökönyödésüknek adtak hangot, hogy a zsűri a fesztivál alapszabályait figyelmen kívül hagyva, nem adta ki a díjakat, s így nem töltötte be hivatását sem. Sajnálkozásukat fejezték ki a zsűri döntése miatt, amely méginkább hozzájárult a filmművészet válságának elmélyítéséhez, ahelyett, hogy segített volna ráirányítani a figyelmet a gyakran igen nehéz körülmények között dolgozó filmalkotók munkájára. Mint mondották, „bizonyos magánszemélyek” felkérték a fesztivál igazgatóját és művészeti bizottságát, alakítsanak egy ad hoc zsűrit és jutalmazzák tízezer svájci frankkal a legjobbnak ítélt film alkotóját. Hogy az ellentétek még kuszábbak legyenek, a fesztivál elnöke pedig ettől a nyilatkozattól határolta el magát.
Egyszóval, zajlottak a szenvedélyek a vetítőtermeken kívül, a filmvászonra már kevesebb jutott az érzelmek viharzásából.
A titokzatos magánszemélyek adományozta díj a nyugatnémet Herbert Achternbusch Az utolsó menedék című, nonsense humorú politikai komédiájának jutott, amely a máig élő német lelkifurdalás különös műfajú megszólaltatása. (A Filmvilág 82/8. számában részletesebb beszámoló olvasható a filmről.) A nyugatnémet kritika az év legjobb filmjének minősítette Achternbusch művét, a német nyelvben s a német humorban kevésbé járatos néző azonban tanácstalanul áll az elragadtatás eme összhangja előtt. Ha a locarnói fesztivál célja valóban a marginális filmművészet támogatása, úgy ez a marginalitás az idén kettős minőségben jelentkezett. Egyrészt bizonyos filmek tartalmi és formai különcségé-ben, mint például Paul Morrissey, az amerikai underground egyik ismert rendezőjének, Andy Warhol egykori munkatársának Negyvenkettedik utca című munkájában, ahol egy megrontott, majd túladagolt kábítószerrel megölt tizenkét éves kisfiú holtteste fölött folyik a homoszexualitás és a narkó szánalmas perzsa-vására. Vagy a másik véglet, Jean-Daniel Pillault Giocondákjának szépelgő esztéticizmusa, itt a képi látásmód kétségkívüli tehetsége, a képek gondos színharmóniája már-már önnön paródiájába fordul; a porrongy színe összerímel a vázában elrendezett virág árnyalatával.
A rokonszenvesebb, bár művészi megvalósulásban ritkán felvillanyzó törekvés a társadalmi egyenlőtlenségek, a peremre szorultak életének együttérző ábrázolása volt. Ezekben a filmekben a szürke az alaptónus, s látnunk kellett, hogy e művek a szemléleti és dramaturgiai sematizmusnak ugyanolyan kátyúiba ragadtak bele, mint amilyenekből a magyar filmnek szerencsésen sikerült kikászálódnia. Természetes, hogy az elüzletiesedett, cinikus indítékú filmgyártás ellenében pártfogolni, bátorítani kell ezeket a jószándékú munkákat, de az is természetes, hogy az effajta sematizmustól megcsömörlött néző nem érez különösebb lelkesedést láttukon. A svájci Nino Jacusso egy iparitanuló-iskola mindennapos életét mutatja be aprólékos, dokumentumszerű realizmussal; a Suttogás az osztályban olyan, mintha Elek Judit 1968-ban készített hasonló témájú filmje, a Meddig él az ember? némiképp sterilizált változata volna. A török Ali Ozgenturk Lovam, lovam című munkája szándéka szerint a güney-i társadalomkritika útján jár, a faluból városba kerülő parasztember és kisfiának létdrámáját ábrázolja szívfacsaró fordulatokkal, a szegénység pittoreszk képeivel. A görög Az üzem, Tassos Psarras alkotása egy falusi kisvállalkozó cserzővarga hiábavaló küzdelméről szól, hogy fennmaradjon a korszerű kapitalizmus ipari struktúrájának hullámain. Joe Comerford Utazója, a nyúlósan nyirkos, kopott és kivérzett Írországba vezet el, az egzisztenciális tragédiák, városszélen álló lakókocsik sivár világába, ahol az otthontalan, párialétre kárhoztatott fiatalok képtelenek a valódi kapcsolatteremtésre.
Tarr Béla Panelkapcsolat című filmjével a svájci és az olasz sajtó kiemelt helyen foglalkozott, többnyire elismerő hangon szóltak róla.
A fesztivál mellékprogramjai bőséges látnivalót kínáltak: megrendezték a mexikói film hetét, továbbá retrospektív sorozatot Powell és Pressburger angol rendezők művei-ből. A FIPRESCI, a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége ugyancsak megszervezte szokásos filmhetét, amely jobbára a cannes-i fesztivál árváit istápolta.
A fesztivál igazi szenzációját azonban egy csodálatos kiállítás jelentette. Eizenstein 150 eredeti rajzát a moszkvai Eizenstein Archívum és a New York-i Modern Művészetek Múzeuma kölcsönözte Locarno városának. A művészi sűrítés végső stációit megjáró grafikai kifejezés, a leegyszerűsödött képi formává stilizált tökéletes gondolat megint csak meggyőzhette a látogatót, hogy ha Eizenstein nem lett volna a század nagy filmművésze, a század nagy grafikusai között lehetett volna helye. Mert ami a tehetség belső természetét illeti, ugyanarról a dologról van szó.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1423 átlag: 5.5 |
 |
|
