KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/április
• Létay Vera: A margón kívül vagy belül Cserepek
• Csala Károly: Tasszili tenyérnyom Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Bikácsy Gergely: A légnadrág Ripacsok
FILMSZEMLE
• Ciment Michel: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Gambetti Giacomo: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Robinson David: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Rubanova Irina: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• N. N.: XIII. Magyar Játékfilmszemle – díjak és díjazottak

• Kardos Ferenc: Filmek, mozik, nézők – a filmrendező szemszögéből
• Gambetti Giacomo: Egy „kívülálló” rendező Giuseppe Ferrara portréjához
• Zsolt Róbert: Rallye, Formula I., Formula II. Autóversenyzők
• Galsai Pongrác: Jogi „love story” Kramer kontra Kramer
• Matos Lajos: Mozi az ördög tornyánál Harmadik típusú találkozások
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Trambulin a világsikerhez Nyugat-Berlin
WILDER
• Ciment Michel: „Ne untasd felebarátodat!” Beszélgetés Billy Wilderrel
• Wilder Billy: Billy Wilder zsebszótárából
• N. N.: Billy Wilder
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)

• Molnár Gál Péter: A félévszázados siheder Jegyzetek James Deanről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Hófehér és Rózsapiros
• Béresi Csilla: A repülés megszállottjai
• Dániel Ferenc: Ellopták Jupiter fenekét
• Szalai Anna: Péntek nem ünnep
• Dániel Ferenc: Az emberevő medve
• Sneé Péter: A bestia
• Oravecz Imre: Szárnyalás
• Iván Gábor: Az égő Barcelona
• Sólyom András: Piedone Egyiptomban
• Róna-Tas Ákos: A fekete kutya
• Loránd Gábor: Skorpió
• Palugyai István: Jobb félni, mint ...
• Báron György: Egy holland Jáva szigetén
TELEVÍZÓ
• Kerényi Mária: Hol a színpad: kint-e vagy bent...? A kékszakállú herceg vára
• Veress József: Igazság és Hamisság Közjáték Vichyben; Viadal
• Mészáros Tamás: Ismeri ön Horvátékat? Csáth Géza drámája
• Koltai Ágnes: A képernyő nem türelmes Beszélgetés Érdi Sándorral, a Stúdió főszerkesztőjével

• A szerkesztőség : Filmkritika-pályázatunk eredménye
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Angyalok földje
• Karcsai Kulcsár István: A kétéltű ember
• Karcsai Kulcsár István: Ötcentes mozi
KÖNYV
• Schéry András: A „bénító szintézis” ellen
• Csala Károly: Filmévkönyv, 1979
• Karsai Lucia: Laura Betti önéletrajzi regényéről
POSTA
• Zalán Vince: Lajta Andor

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Jancsó Miklóssal

Az ajtót nem kell kinyitni

Kovács András Bálint

– Nemrég újranéztem a régi Antonioni-filmeket, és határozottan az volt az érzésem, hogy az, amit modern filmművészetnek nevezünk, tőle indul.

– Ő ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik elsőként értelmezte úgy a filmet, mint szerzői műfajt. Nem sokan vannak: öt-hat olasz, néhány francia, Andrzej Wajda, Bergman és ezek... Mi már egy következő generáció voltunk. Annyiszor nyilatkoztam azt, hogy a mesteremnek tartom, mert egy csomó dolgot tőle loptunk el. Amikor ’62-ben az Oldás és kötést forgattuk, állandóan Az éjszakát tanulmányoztuk; a modorát, kicsit a távolságtartását. Nem mintha valami köze volna a kettőnek egymáshoz. Michelangelo mindig egy kicsit strukturálisan csinált mindent. Nem nagyon pszichologizált, mint a többiek. Hideg volt, és ezért sokan nem is nagyon szerették, különösen Amerikában. A kritikusai sem nagyon szerették. Amikor a cannes-i fesztiválon megnyerte az Arany Pálmát a Nagyítással, akkor én is zsűritag voltam. Sajtóértekezletet tartott, és a milliószám ott nyüzsgő kritikusokat nem hagyta semmiről sem kérdezni, csak olyasmiről beszélt, hogy hány ezer métert forgatott. Azt mondta, magukkal nem beszélek másról.

– Mondtad, hogy Amerikában nem szerették emiatt a hideg távoltartás miatt, de vajon Kelet-Európában miért olyan kicsi a hatása? Rajtad kívül nincs más, akire igazán hatott volna, és aki igazán abba a vonalba tartozott volna.

– Valószínűleg emiatt a hidegség miatt...

– Te hogyan fedezted fel magadnak?

– Akkor sok mindenkit felfedeztünk. Én akkor a Híradó és Dokumentumfilm Stúdióban dolgoztam, még az Oldás és kötést is ott csináltuk. Szabóék osztálya valamiért odakerült, vagy csak nyári gyakorlaton voltak ott, már nem emlékszem. Egyik nap épp a büfé sarkában ültem, amikor megjelent Szabó István. Emlékszem, ott volt még a Kardos Ferenc meg talán mások is, s Pista azt kezdte magyarázni, milyen fantasztikus, hogy be lehet menni egy ajtón úgy, hogy nem kell kinyitni és becsukni... Szóval akkor ezek még hihetetlen dolgok voltak, mert a papa mozija egészen másképpen látta a világot, mint a nouvelle vague. Az is óriási felfedezés volt. Biztos az ragadott meg Michelangelóban, hogy én igazán nem tudok színésszel bánni, nem tudom átalakítani a színészt. Én olyan embereket választok, akiknek az egyénisége olyan, amilyen a figura a filmben. Tehát nem kell erőszakot tenniük magukon, nem kell nekem erőszakot tennem a színészen. Noshát, végül is Michelangelo is ezt találta ki, hogy karaktereket tesz filmre, és nem kényszeríti őket arra, hogy változzanak.

– Jó, de ilyen rendező van még. Ilyen például Bresson is.

– Őt is szeretem, de filozófiailag nem értettem soha vele egyet. Sose szerettem a misztikus katolicizmusát.

– Mennyire volt tudatos Antonioni választása?

– Tudatos volt.

– Már az Oldás és kötésben is?

– Már az Oldás és kötésben tudatos volt. De később elhagytuk az Antonioni-féle utat.

– Melyik korszakát szereted a legjobban?

– Én mindenkivel úgy vagyok, egyébként az irodalomban is, hogy nem döntök: akit szeretek, azt úgy, ahogy van, szeretem. A költőkkel is így vagyok. Rengeteg Sinka-verset tudtam gyerekkoromban, most újraolvasom őket. Egy csomóval nem értek egyet, például az antiszemita nagy poémájával sem, akkor sem értettem vele egyet, amikor írta, de ennek ellenére szeretem. Szóval nem vagyok kritikus alkat. Nem is tudok elemezni sem. Ennek következtében nem teszek különbséget. Sokakkal vagyok így, például Ingmar Bergmannal vagy Wajdával. Aztán van, akiről tudom, hogy zseniális és nagy, Fellini vagy Bresson, mégsem szeretem. Nézem Fellinit, nekem hihetetlen pali, de nem szeretem.

– Az olasz orientációd Antonioninak köszönhető, vagy az már korábban is megvolt?

– Nem tudom megmondani neked. A latinnyelvű orientációm gyerekkori, a fél családom román volt, bár az anyám az nem, ő magyarnak tartotta magát. Szóval ez biztos, hogy közrejátszott.

– Mennyire kötöd össze az Antonioni-féle technikát azzal a hidegséggel, amiről beszélsz?

– Ez nála egy elbeszélésforma. A mi filmjeinkben, különösen a későbbiekben pedig nem egyszerűen elbeszélés ez, hanem a megjelenés lényege.

– Nem inkább éppen az elbeszéléstől való eltávolításnak a formája?

– De igen, Michelangelónál ennek ellenére van elbeszélés. Ő mindig elbeszéli a sztorit. Valószínűleg én nem tudok elmondani egy történetet.

–Azért nehéz elmondani Az Éjszaka történetét. Vagy legalábbis elég rövid lenne. Lehetséges, hogy éppen azt fedezted fel, milyen megfelelő technika ez akkor, ha nem akarsz elbeszélni.

– Hát nem volt ennyire tudatos. Tetszett, mert érdekes volt. Jópofa volt a technika, különösen akkor.

– Az Oldás és kötésben nemcsak a technika fedezhető fel, hanem az urbánus, spleenes atmoszféra is. Ez elmaradt később.

– Igazából folytattuk volna ezt a hangulatot, és amit utána akartunk csinálni, az még lilább lett volna. Latinovits játszotta volna, a történet arról szólt, hogy rákos a felesége, vagy valami... méghozzá akkoriban találtuk meg Olaszliszkán a romos zsinagógát, és akkor ott játszódott volna a történet. Igen ám, de Nemeskürty akkor Várkonyi Zolit preferálta, ezeket a rémes Jókai-filmeket. Azt mondta: mit tollászkodtok, csináljatok ti is egy történelmit. Azért lett a Szegénylegények. A Szegénylegényekkel viszont azt fedeztük fel, hogy egy ilyen történettel igazában kikerülheted a cenzúrát. Nekik nem muszáj azt mondaniuk, hogy értik, neked meg nem muszáj azt mondani, hogy oroszok menjetek haza. És, hogy ’56 forradalom volt, nem pedig ellenforradalom. Mi akkor évekig ezért csináltuk ezt, rejtőzködésképpen, és azért nem mentünk tovább a spleenes, urbánus hangulatban...

– Akkor valószínűleg soha sem alakult volna ki ez az önálló stílus Kelet-Európában.

– Mások számára semmi értelme a Szegénylegényeknek. Most egy amerikai producer javasolta, hogy csináljam meg ezt a filmet indiánokkal. Mondom, megcsinálom, csak hát ez nem ugyanaz. Tudniillik ez a film nem arról szól, hogy összeszedik a betyárokat, és manipulálnak velük, egész másról szól a film. Aki nem érti ennek a mögöttes jelentését, az nem is érti meg a filmet. Az olaszok is kevésbé értették ezt a filmet, mint később a Csillagosok, katonákat.

– Mennyire tartod folytathatónak, amit Antonioni képvisel?

– Az ilyenfajta film, bárminek nevezd, szerzőinek vagy másnak, egyelőre meghalt. Ezt csinálhatja, akinek pénze, meg elég lelkiereje van csinálni szemben a hullámmal. Ma ennek nincs közönsége. Most függetlenül attól, hogy Michelangelo a betegsége miatt személy szerint nem is gondolhat arra, hogy filmet készítsen, de ez a filmfajta nincs többet, mert a film ma az amerikai film. Európai film nincs. Részint azért, mert már nincsenek igazi zsenik. Az utolsó a hihetetlen Tarkovszkij volt. A többiek, bármilyen jók is – a németek például –, nem voltak annyira eltérőek, nem hoztak semmi újat. Ami most új, az újra az amerikai film lett. A közönségnek szóló film bezabál mindent. Ha megnézed például Scorsese új filmjeit. abból tizenkettő egy tucat, bárki megcsinálhatja. Pedig amikor az elsőt láttam, akkor még ismeretlen New York-i gyerek volt, a családjáról készített dokumentumfilmet, az egyszerűen fantasztikus volt. Ezek között Cassavetes is újdonság volt akkoriban, de ha ma ugyanebben a modorban csinálna filmet, az egyrészt kicsit unalmas lenne, másrészt senkit nem érdekelne. Ehhez nem találunk már közönséget. És hiába van a rengeteg, jó magyar fiatal filmes, akik kamerával a kezükben születtek. Két év alatt az amerikai Cambridge-ben rájöttem, hogy abból a harminc gyerekből aki állítólag tanult nálam, abból a fele így csinál filmet. Ezt mindenki tudja. Amikor Mész filmjét, a Meteót láttam, akkor azt mondtam mindjárt az Andrisnak: Andriska, menj Amerikába. Minek itt kínlódni a magyar körülményekkel? Ha ezt De Niro játssza –bár a magyar színészek sem akárkik benne –, akkor világfilm. Szóval, mintha pesszimista lenne a válaszom, de mindenfajta művészet, a film különösen, rettentően be van ágyazódva a kor filozófiájába és ideológiájába. Ha te nem tudsz ma újat mondani arról, hogy mi legyen – és ma nem tudsz újat mondani... Mi az új itt? A szabadpiac, meg hogy gazdagodj? Ez a mai filozófia. Elsőként gratulálok!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/09 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=556