FilmszemleJátékfilmekSzemlélődésJeles András
A mai rendezők nem tekintik önmagukat kiváltságos helyzetben lévő „művészeknek”, műveikből érződik, hogy itt valaki – egy Akárki – szól hozzánk a Mélyből.
A 31. Magyar Játékfilmszemle produkcióit figyelve valamelyik éjszakai vetítésen csöndesen megállapítottam magamban – gyanítottam különben, hogy koromhoz és helyzetemhez éppen az ilyen globális megállapítások illenek –, hogy íme, a filmkészítők soraiban is feltűntek – akárcsak előbb a „gazdasági szférában” – a fehérgallérosok, a hűvös, perfekcionista szakemberek.
Az én számomra persze, mint egy személyesebb, szenvedélyesebb poétikájú nemzedék tagjának, különösen szembeötlő a mérnöki munkával eltervezett, s ugyanebben a szellemben kivitelezett, modulokból építkező forgatókönyvek, filmek dominanciája.
Az új nemzedék – meglehet, itt nem is korosztályról, inkább kordivatról lehet szó – úgy látszik, mindennél többre tartja a filmek előre megfontolt szándékkal s élesen elgondolt fazonját, s végső soron a késztermék biztos mozgását a kijelölt piacon.
Ami első pillantásra szembeötlő, az, hogy e cél elérése érdekében – sejthető, hogy miféle minták nyomán – nem riadnak vissza egy meglehetősen határozott, már-már brutális redukcionalizmustól, amely azután jótékony hatással van a forgatókönyvben ügyesen adagolt sztori biztos, funkcionális és minden túlzástól tartózkodó előadásmódjára.
A jól funkcionáló forgatókönyvekkel, s e könyveket perfekt, ügyes vagy dörzsölt módon megvalósító szcenírozással, s ez utóbbiban megnyilvánuló önkorlátozással nincs is semmi baj, sőt, azt mondhatom, hogy ezzel egy szinte újdonatúj és igen hasznos elv tűnt fel a „magyar film” gyakorlatában – csakhogy!
Csakhogy itt is, mint minden hasonló esetben, a kérdés az, hogy mire való, mire használtatik ez a redukáltság, önkorlátozás. Mert ha arra szolgál – mint mondjuk az Öldöklő angyal, a Csend vagy a Nagyítás esetében –, hogy egy különben alig közölhető közlés számára teremtsen, éppen a filmszerkezet révén, alkalmas közeget, akkor persze minden rendben van. Ellenkező esetben (!) azaz: ha a redukció feltűnő és gyanús megfelelésben áll az ábrázolás szegényességével, a történet súlytalanságával, az egész vállalkozás szellemi sivárságával, miközben mind szembeszökőbb az előadásmód technikai ügyessége, ilyen esetben minden erény az ellentettjébe fordul. (Ilyenkor áhítozunk valami – ha kell: ügyetlenül előadott – személyességre, szenvedélyre...)
*
Mármost hogy a 31. Magyar Játékfilmszemle e tekintetben érintett filmjei esetében az önkorlátozó előadásmód hátterében miféle szellemiség sejthető, s hogy az általában erős ökonomikus szerkesztés mögött szerző vagy iparos áll-e, azt kinek-kinek az ítéletére bízom. (Zárójelben mondom: természetesen a jó, lelkiismeretes iparost többre tartom, mint a bizonytalan szerzőt.)
Mindenesetre tény, tehát felhívjuk a figyelmet arra, hogy e filmekkel olyan ambíció jelentkezett, amely a korábbi „szerzői” filmek alkotóit is egy sor kérdésben el kell, hogy gondolkoztassa, minthogy itt, e pillanatban a formaproblémák egzisztenciális kérdésekként is felmerülnek.
És ezen a ponton szabad legyen előhozakodnom egy különös élményemmel: feltűnt, hogy a szóban forgó filmek „kismesterei” (a kifejezést eredetileg – ha jól tudom – az igen nagy flamand életképfestőkre alkalmazták, tehát ne tessék félreérteni!) nem tekintik önmagukat kiváltságos helyzetben lévő „művészeknek”, műveik magától értetődően és nyilván öntudatlanul sugározzák azt a szituációt, hogy itt valaki – egy Akárki – szól hozzánk az úgynevezett Mélyből.
És – talán – most éppen ez a legérdekesebb: ezek az urak nem mint művészek, nem mint értelmiségiek nyilvánulnak meg (minthogy alighanem őszintén és problémátlanul nem is gondolják magukat egyiknek sem). Az én számomra ez a tény, valamint az ebből adódó nézőpont a legüdítőbb az egészben.
A rend és az igazság kedvéért leszögezem, hogy ez utóbbi megfigyelés elsősorban és nyilvánvaló módon a Ponyvapotting című munka szerzőire érvényes. Ez a videófilm a hol rejtélyes, hol titokzatoskodó előadásmód, a divatos kultuszfilmekre való megannyi utalás, a kiváló jelenetszervezés, a frenetikus figurák és dialógusok ellenére mégiscsak egy videós közkatona jelentése a demokratikus hétköznapok infernójából.
Ezek után, a filmeket még nem ismerő olvasó számára nyilván „inkompatibilisnek” tetszik a következő megállapítás: a Szemle filmjei, miközben a nyelvhasználat terén – finoman szólva – nem mutatják a prüdéria vagy a szexuális gátoltság tüneteit, az erotika illetve a szexus ábrázolásában megrázó beszűkültségről, tájékozatlanságról árulkodnak (mindez természetesen nem vonatkozik Mundruczó Kornél Nincsen nekem vágyam semmi című filmjére), s ezzel mellesleg hiteles képét adják azoknak az együttélési konvencióknak, amelyekben alkotóik felnevelődtek.
Félő, hogy a jóindulatú nézőben felébred a segítő szándék (!) és szellemét megjárja az a gondolat, hogy itt egy T.I.T.-kurzus erejéig érdemes volna sorra venni azokat a helyzeteket, amelyek két – vagy több – szexuálisan érintett emberi lény számára a gyakorlatban előállnak. Egyáltalán nem ironikus éllel mondom: tanulságos volna a nyomára jutni annak a rejtélynek, hogy a különlegességeket minden más téren kedvelő filmkészítők ezen a döntő ponton mitől blokkolnak le, s vajon miért tesznek úgy, mintha erotikáról, szexualitásról legmélyebb benyomásaikat egy „Tanuljunk könnyen, gyorsan…” – elnevezésű tanfolyamon szerezték volna be.
E sorok írója idevágó néhány megjegyzését már közreadta Film-csók címmel e folyóirat 1998/10-es számában; most, e Filmszemle hatására azonban úgy érzi, hogy itt valami elsősegélyszerű beavatkozásra volna szükség. De erről legyen elég ezúttal ennyi.
*
Harmadik, globális megállapításom helyett következzen itt egy hódolatteljes köszöntés: kalapom megemelve üdvözlöm a Ponyvapotting fő- és mellékszereplőit, a Nincsen nekem vágyam semmi összes színészeit, a Kelj fel Jancsi! nagyszerű kamara-együttesét, a Film felejthetetlen Philemon és Baucis duettjét, továbbá Szarvas Józsefet, aki olyat tett a Tar Sándor-novellafüzér megelevenítése ügyében, ami énszerintem igen nagy jelentőségű.
A teljes igazság kedvéért sajnos meg kell említenem a Portugál egészen kiváló együttesének fiaskóját. Itt – ahogy én látom – az történt, hogy a meggyőző színházi szcenírozásban jól működő színdarab a film-adaptációban egyszerűen érdektelenné, hiteltelenné vált. Másfelől – és szakmailag nyilván ez a súlyosabb probléma – sem a rendező, sem a színészek nem tudtak, s talán nem is akartak szabadulni a színpadi beidegzésektől, nem vették észre, (nem akarták észrevenni!) hogy a színészi munka teátrális hangoltsága, a színházi atmoszférán kalibrált játékmód, hangvétel egyszerűen alaptalanná s elhibázottá változik a vásznon. (A főszereplő fiatalemberről mint választásról és tökéletes melléfogásról pedig szó se essék.)
A korai Jancsó-filmekben látható színészetről érdemes volna beszélni… és erről az Anyád! A szúnyogok című filmben érzékelhető különös képződményről is, csakhogy ennek nem itt és most jött el az ideje.
A Glamour című fődíjas film több sebből vérzik, tehát már ne sebezzük tovább, elég legyen ennyi: egyik legfájdalmasabb hibája az elhanyagolt színészvezetésből következik.
Végezetül fel kell említenem egy kínos körülményt: e filmek zenehasználatát. Hangsúlyozom: nem arról beszélek, hogy a diszkotékák beláthatatlan kínálatából a rendező milyen ízléssel s minő terv szerint válogat (hiszen valamely zenei anyag alkalmazása önmagában nem minősíti a felhasználás színvonalát), hanem arról az alapállásról, amely a filmfolyamat minden pontját és a teljes apparátust meghatározza. Ennek alapján pedig arra lehetne következtetetni, hogy a filmek alkotói számára a „film” két alapvető dimenzióból: a dialógusokat hordozó képekből, valamint – kötelező jelleggel! – valamely zenéből áll. Mármost meggondolásra érdemesnek tartom, hogy az érintettek eldöntsék, mi a céljuk az így felfogott konstrukcióval.
Ha a fenti megállapítás csak a legfiatalabbak filmjeire volna igaz, akkor érteni vélném a helyzetet, hiszen ebben a minden világok legjobbikában – demokrácia! – az ember kiszolgáltatott agyára buszon, kisközértben, liftben, taxiban, peseldében, ravatalozóban, butikban és a csillagos ég alatt minden határon túl zuhog a rap, dobgép, gumizene, lagzilajcsi, taknyossá varázsolt kilencedik szimfónia és a többi… tehát (gondolnám) érthető, mert a filmalkotó ebben nevelkedett. Csakhogy ebből a szempontból a spektrum egyöntetűséget mutat – a két Buharov igen színvonalas filmjét innen kivéve.
Ennek a számomra majdnem megfejthetetlen jelenségnek egyik extrém tünete az, amit a Film című filmben tapasztaltam: a nagyszerű pillanatokat, a gyönyörűen esendő színészarcokat a zene elfedi, letakarja.
Ennyi.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 702 átlag: 5.56 |
 |
|
