KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/április
• Létay Vera: A margón kívül vagy belül Cserepek
• Csala Károly: Tasszili tenyérnyom Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Bikácsy Gergely: A légnadrág Ripacsok
FILMSZEMLE
• Ciment Michel: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Gambetti Giacomo: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Robinson David: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Rubanova Irina: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• N. N.: XIII. Magyar Játékfilmszemle – díjak és díjazottak

• Kardos Ferenc: Filmek, mozik, nézők – a filmrendező szemszögéből
• Gambetti Giacomo: Egy „kívülálló” rendező Giuseppe Ferrara portréjához
• Zsolt Róbert: Rallye, Formula I., Formula II. Autóversenyzők
• Galsai Pongrác: Jogi „love story” Kramer kontra Kramer
• Matos Lajos: Mozi az ördög tornyánál Harmadik típusú találkozások
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Trambulin a világsikerhez Nyugat-Berlin
WILDER
• Ciment Michel: „Ne untasd felebarátodat!” Beszélgetés Billy Wilderrel
• Wilder Billy: Billy Wilder zsebszótárából
• N. N.: Billy Wilder
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)

• Molnár Gál Péter: A félévszázados siheder Jegyzetek James Deanről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Hófehér és Rózsapiros
• Béresi Csilla: A repülés megszállottjai
• Dániel Ferenc: Ellopták Jupiter fenekét
• Szalai Anna: Péntek nem ünnep
• Dániel Ferenc: Az emberevő medve
• Sneé Péter: A bestia
• Oravecz Imre: Szárnyalás
• Iván Gábor: Az égő Barcelona
• Sólyom András: Piedone Egyiptomban
• Róna-Tas Ákos: A fekete kutya
• Loránd Gábor: Skorpió
• Palugyai István: Jobb félni, mint ...
• Báron György: Egy holland Jáva szigetén
TELEVÍZÓ
• Kerényi Mária: Hol a színpad: kint-e vagy bent...? A kékszakállú herceg vára
• Veress József: Igazság és Hamisság Közjáték Vichyben; Viadal
• Mészáros Tamás: Ismeri ön Horvátékat? Csáth Géza drámája
• Koltai Ágnes: A képernyő nem türelmes Beszélgetés Érdi Sándorral, a Stúdió főszerkesztőjével

• A szerkesztőség : Filmkritika-pályázatunk eredménye
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Angyalok földje
• Karcsai Kulcsár István: A kétéltű ember
• Karcsai Kulcsár István: Ötcentes mozi
KÖNYV
• Schéry András: A „bénító szintézis” ellen
• Csala Károly: Filmévkönyv, 1979
• Karsai Lucia: Laura Betti önéletrajzi regényéről
POSTA
• Zalán Vince: Lajta Andor

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Fájdalom és dicsőség

A fájdalom is dicsőséges

Kolozsi László

A legnagyobb és leghíresebb európai filmesek egyike egy nagy és híres spanyol filmrendezőről készítette új játékfilmjét.

 

Az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén című feledhetetlen Pedro Almodóvar film ajánlója alatt olvastam ezt a cinizmustól egyáltalán nem mentes hozzászólást: csöndes, nyugodt, kedves film. Ezt akár egy rajongó troll is írhatta volna. A rendező legfontosabb korai filmjeinek és ennek a világsikert elhozó opusznak jellemzője ugyanis az egzaltáltság, a meghökkentő ötletek kavalkádja, a tobzódás a képi és nyelvi ötletekben. Úgy gondolom, hogy maga a rendező ijedt volna meg leginkább, ha látja, hogy idősebb korára mennyire szentimentális lesz, hogy a melodráma már nem a melodráma kifacsarását és grand guignollá alakítását jelenti majd nála, hanem az ősi melodrámai vonásokat: mint az, hogy a szereplők folyton önmagukról és érzéseikről beszélnek, meghatódnak saját történeteiken, a múltba tekintenek és nem mentesek a szánalmassá válás határáig elhúzott önsajnálattól.

Ha volt a szerzői filmnek emblematikus alakja, akkor Almodóvar volt az: amennyiben a szerzőiség a felismerhető kézjegyeket jelenti, neki nem csak a helyszín és színészválasztás volt a kézjegye, hanem az extrémitás is. Emlékezhetünk például az Áldott mélységek heroinfüggő és leszbikus, tigrist tartó apácáira, a Kötözz meg és ölelj főhősére, akit a fiatal Antonio Banderas játszott vagy a Mindent anyámról szentimentális transzvesztitáira. Ha a szerzői jegyek ilyen erősek, az ugyanakkor azzal is jár, hogy a nézők egyre inkább csak a szerzői jegyeket akarják látni, Almodóvartól mindig Almodóvar filmeket akarnak, és ez egy idő után legalább annyira árt az életműnek, mint a mindenáron megfelelni akaró, vagy minden áron saját szerzői eszközeit levetni szándékozó szerzőnek.

Az elsöprő siker nagyon sok alkotó esetében a kényszert is jelenti, hogy saját szerzői eszközeit használja, egészen addig, míg azokat meg nem csúfolja, üres klisévé nem koptatja. Félő volt, hogy ez a sors vár a legnagyobb spanyol filmesre is, aki Luis Buñuel és Marco Ferreri elkötelezett rajongójaként kezdve pályáját, talán éppen a két rajongott rendező messze nem egyenletes, ugyanakkor elbűvölően sokszínű életművét áttekintve juthatott arra, hogy nem rendezhet mindig csak az újabb Almodóvar-filmeket akaró rajongói igényei szerint. Ez eredményezett olyan, hívei szerint ballépésnek számító filmeket, mint a Fájdalom és dicsőség életrajzi párdarabjának tekinthető Rossz nevelés vagy a thrillernek mondható A bőr, amelyben élek.

A Fájdalom és dicsőségre tökéletesen illik az a pár jelző, amit a korábbi filmek kommentelője poénból írt be: csöndes, kedves, szomorú. És rendkívül szentimentális. Sok szempontból nem tipikus, szerzői jegyeket felmutató Almodóvar film, ahogy (bár főszereplője a rendező alteregója, egy rendező, és egy film, Az első vágy előzményeit mondja el) nem tipikus önreflexív, önéletrajzi film. Nem játszik a szerepekkel, nem forgatja ki a helyzeteket, nem mesél a rendezői lét megpróbáltatásairól. Ugyanakkor mesél régi szerelmekről, akiket egy színdarab csalogat elő a múltból, egykor heroinfüggő, és a rendezőt is a kábítószerével megkísértő nagy színészről, az anyáról, aki minden Almodóvar filmben ott van, ha nem is feltétlenül szereplőként, és akinek ebben a filmben tudja elmondani, hogy sajnálja, ha csalódott benne. Fájdalom és dicsőség nem tartozik a nagy Almodóvar filmek közé, a nagy vallomás filmekhez, mondjuk a 8 és félhez sem mérhető. Valóban csöndes alkotás, ugyanakkor kitetszik belőle, hogy mi volt az Almodóvar filmek legfőbb összetevője, mi az, ami minden filmjére jellemző, amitől minden filmje egyedi, amitől különleges és fontos film lesz a nagy sikereinél csendesebb is. És ez az őszinteség. Ami lehet provokatív, lehet harsány, vagy ordenáré is, de lehet ilyen is. Ha valaki annyi idős, mint Almodóvar most (70, igen, hetven), akkor hitelesebb ez a csendesebb, melankolikusabb világszemlélet. A Fájdalom és dicsőség értékéből az, hogy mennyire illik megszokott Almodóvar-képünkbe, nem von le semmit.

 

 

FÁJDALOM ÉS DICSŐSÉG (Dolor y gloria) – spanyol, 2019. Rendezte és írta: Pedro Almodóvar. Kép: Jose Luis Alcaine. Zene: Alberto Iglesias. Szereplők: Penélope Cruz (Jacinta), Antonio Banderas (Salvador), Leonardo Sbaraglia (Federico), Cecilia Roth (Zulema), Asier Etxeandia (Alberto). Gyártó: El Deseo. Forgalmazó: Cinetel. Feliratos. 113 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/06 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14115