PapírmoziPapírmoziBayer Antal
Megint Dodó
Marabu Dodói a Kretén
humormagazinban jelentek meg először 1994-ben, és hamar a lap állandó
szereplőiévé váltak. Mondhatni, jobb híján, hiszen a comic stripek jellemzően
napi rendszerességgel szoktak futni, de a magyar sajtó történetében még a heti
képsor is viszonylag ritka. Így a Dilidodó
– ahogy eredetileg hívták – egy olyan napi strip lett, ami kéthavonta jelenik
meg. Ez a körülményekhez képest idilli állapot 2009-ig tartott, amikorra az
interneten ingyenesen fellelhető mennyiségű humor miatt olyan alacsony szintre
fogyott a Kretén olvasótábora, hogy a kiadó jobbnak látta beszüntetni a
megjelenését.
Addigra már 200 csíkban szórakoztatták az abszurd humorra vevő
közönséget a Dodók, akiknek az az egyik sajátosságuk, hogy nincs közöttük két
egyforma. Gömbölyded dombok tetején élnek, elszórt kavicsok közepette, és néha
megemlítik, hogy bolhák is fellelhetők a környezetükben. Mind a hím, mind a
nőstény egyedek három lábon állnak, és naphosszat blődségeket hangoztatnak a
természetről, a szexről, a kommunikációról és úgy általában az élet értelméről,
ostobaságuknak köszönhetően egészen váratlan következtetésekre jutva. A Dodók
saját világukban élnek, amelynek semmi köze a nagy magyar valósághoz, de
valahogy minden kockában ott lappang a szörnyű gyanú, hogy ezek az idióták mi
magunk vagyunk, és még csak nem is nagyon eltúlozva.
Befogadó környezet híján a szerző eleinte úgy gondolta, a 200 szép
kerek szám, a képsorok meg pont elfértek két gyűjteményes kötetben (Hé, Dodó, 2006, Mi van, Dodó, 2009), így
hát akár maradhatna is ennyiben a dolog. Ám „a poén meg akar testesülni,
engedni kell”, ahogy Marabu nemrég nyilatkozta egy interjúban, és a Dodók
hamarosan új életre keltek a Párkocka blogon. Hét év alatt ismét összegyűlt egy
kötetnyi adag, amit a szokásos szellemes körítéssel és néhány teljesen új
résszel egészített ki az alkotó.
Marabu: Nahát, Dodó! Fekete-fehér, puhafedeles, 68 oldal. Kiadó: Nero Blanco Comix.
Pusztapokalipszis
Különböző okokból kifolyólag sokáig úgy nézett ki, hogy 2016 mai
magyar képregényantológia nélkül fog lezáródni, ám az év végén színre lépett
egy új kiadó, és pont egy ilyennel lepett meg minket. Szűcs Gyula, a Café Postnuclear képregény írója,
ezúttal kiadóvezetőként és szerkesztőként mutatkozik be, továbbra is azzal a
szándékkal, hogy jellegzetesen amerikai zsánereket hangoljon át magyar
környezetre.
Az ötlet nem teljesen új, hiszen éppen ez volt a néhai Random virtuális képregénymagazin
koncepciója, még 2010-ben. Ez a nagy svunggal indult vállalkozás néhány szám
után sajnálatos módon elhalt, de az alkotók közül páran nem adták fel, és
továbbgondolt vagy újabb művekkel jelentkeztek, immár nyomtatott formában. Ezek
közé tartozott a már említett Café Postnuclear, és a most publikált antológia
első képregénye, a Chavez és Gombalovas által jegyzett Paneldzsungel is – amelynek kiindulópontja ráadásul ugyanaz az
esemény, a csernobili katasztrófa.
A történet fő ereje a durva, sokkoló látványosságban rejlik, és
abban nincs is hiány, ugyanakkor a negyvenoldalas terjedelmet aránytalanul
hosszúnak érzem, egy tömörebb, feszesebb dramaturgia nagyobbat ütött volna. Mi
több, a sztori lezárásával annak az esélye is elveszni látszik, hogy a részletes
bemutatás egy sor további történetet vezessen fel. A második képregény mindössze
két oldal, Lakatos István morbidabb énje tombolja ki magát benne, ez kerek is
így. A harmadikat nehéz önmagában értelmezni, hiszen egy népszerű
társasjátékhoz kapcsolódik, a hét oldal csak egy hangulatot tud felvázolni, de
az látszik, hogy sok munka fekszik a rajzstílus kidolgozásában. A Világvégi mesék magában hordozza az első
kiadványok nem egy gyermekbetegségét, de reméljük, ezeken hamar túllendül a
kiadó.
Világvégi mesék. Színes, puhafedeles, 56 oldal. Kiadó: Kaméleon Komix.
Szúnyog
Egészen különleges, zsebkönyv méretű kísérleti munka Vidák Zsolt
első önálló képregénykötete. A főként illusztrátorként ismert alkotó a Roham magazinban már bemutatkozott
rövidebb, egyedi stílusban megrajzolt sztorikkal. Ebben a jóval hosszabb
történetben az egyik szúnyogfajta latin nevét viselő karakter számtalan abszurd
kalandon rohan át, látszólag minden értelem nélkül. A csak minimális szöveget
tartalmazó képregénynek játékossága ellenállhatatlan, és a maga kategóriájában
azonnal exportképes terméknek tartom.
Vidák Zsolt: Pipien
Molestus. Fekete-fehér, puhafedeles, 156
oldal. Szerzői kiadás.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 7 átlag: 8.43 |
 |
|
